A gyász az életről szól, nem a halálról
A legtöbben berzenkedünk, amikor azt a szót halljuk, hogy gyász. "Én nem gyászolok, nem halt meg senkim!" - hallottam már sokszor, és a magyar nyelvben tényleg a halálhoz kötődik elsősorban ennek a szónak a jelentése. Amikor elkezdtem a gyászfeldolgozással foglalkozni, engem is megkísértett a gondolat, hogy ne hívjuk-e inkább veszteségfeldolgozásnak hívjuk ezt a módszert. Azzal talán könnyebben megbarátkoznának az emberek. De ha így tennénk, csak meg akarnánk úszni valamit, amiről fontos tudni és beszélni. A gyász az életről szól, nem a halálról.
Ha a szeretet színe a boldogság, a gyász a fonákja
Biztos mindannyian éreztük már, hogy szeretünk valakit vagy valamit. Át és átszövi az életünket a szeretet. Vágyjuk, hogy szeressünk, kötődjünk egymáshoz, tárgyakhoz, helyekhez, érzésekhez, álmokhoz. Más és más szeretettel kötődünk a szüleinkhez, a testvéreinkhez, a szerelmünkhöz, a társunkhoz, a gyerekeinkhez, unokáinkhoz, a házi kedvencünkhöz, a szomszéd nénihez, a munkatársainkhoz, a kedvenc kávézónkhoz, vagy a csorba fülű pöttyös bögrékhez, amiből évtizede isszuk a kakaót, aztán a kávét.
Szeretünk úton útfélen, és ez így van rendjén. De ez a szeretet csorbulhat. Belénk hasít a féltékenység, a csalódottság, a becsapottság érzése. Elveszítjük a bizalmunkat, szakítunk, válunk, eltemetünk valakit. Elköltözünk, és már nem tudunk bemenni a kedvenc kávézónkba, nem tud összejönni a csapat a gimiből úgy, mint azelőtt, már nem kell edzésre mennem, mert abbahagytam egy sérülés miatt a sportot. Úgy érezzük nem tudunk megbocsátani, túllépni, haragszunk, nosztalgiázunk. Elmegyünk egy jobb élet reményében, vagy kirúgnak, és a régi munkatársak lassan lekopnak, pedig nemrég még napi 8-10 órát töltöttünk együtt. Többet mint a családunkkal. Sőt, sokszor a családunk helyett... Rárakódik a lelkünkre a bűntudat, az önostorozás, hogy mit csinálhattuk volna másképp. Megérte-e az áldozat, megtettünk-e mindent. De nem, nem tudjuk visszafordítani az időt.
Nem gyászoljuk vajon az elveszített reményt, a gondtalan hétköznapokat, a hős apát és azt az anyát, akit elképzeltünk, de az igazi elment, alkoholista vagy elhidegült? Dehogynem. A magyar nyelvben a gyász a halálhoz kapcsolódik, pedig az életről szól. Nem a halált gyászoljuk, hanem az életünk elveszített részét. Az életet gyászoljuk. Azt az életet, ami elmúlt. Amit úgy szerettünk ahogy volt, mégha nem is volt tökéletes.
A szeretetet siratjuk. A saját testi és lelki EGÉSZségünket, ami másokkal együtt lesz teljes.
A lelkünk a hiányt siratja. Feltéve, ha hagyjuk sírni, fájni, szomorkodni, amikor itt van az ideje. A lelkünk elbúcsúzna, "kimondaná", amit érez. Épp úgy, ahogy kimondjuk, hogy szeretlek, megöleljük egymást vagy rámosolygunk a másikra. Kommunikálna.
Ha elfogadjuk, hogy a szeretet színe a boldogság, és fonákja a gyász, akkor beismerhetjük magunknak, hogy sokszor gyászolhatunk mélyen az életünk során. És hogy kihat-e a gyászunk a következő szeretet kapcsolatunkra? Hát, hogyne tenné. Ha nem engedjük meg magunknak a gyászt, ha nincsenek eszközeink a feldolgozására, akkor a lelkünk mélyén hatalmas gyászcsomagot cipelhetünk anélkül, hogy tudnánk, hogy hogyan ennek a csomagnak az egyes elemi milyen hatással vannak a jelen napjainkra.