Novelláim

Ide írhatsz...

GrafO.: Adventi történet megszületéssel és újraszületéssel

Túl egy betegen töltött gyerekkoron, egy korai özvegységen, a barátnőm eltemetésén, egy alapos idegösszeomláson és egy számomra váratlan megtérésen, boldog voltam. Nem az a leszarom boldogság, amit a nyugtató molekulái érnek el a kiképzéstől túlpörgött agysejtjeim lecsillapításával. Nem is a kedélyjavítók vihogásba forduló kényszeredett optimizmusa. Két éves terápiával kavicsról kavicsra lépve jutottam a túlsó partra. Lassan tisztult a köd, átértem magamon. A pozitív terhestesztet látva először elhánytam magam. Aztán megnyugodtam. Most már tényleg minden rendben lesz. Ez egy új élet kezdete. Kicsit belül azért féltem, hogy elég jó leszek-e anyának. Maradt-e bennem átadható. Olyan, ami nem csak a maradéka valakinek. De vajon voltam-e valaha több annál, mint ami most vagyok? Az áldott állapotom napra pontosan addig tartott, mint az első terhességem. Megint koraszülés. Délután még kiteregettem, elrendeztem a szobájában az utolsó simításokat, aztán egy nagyot sóhajtva leültem az ágy szélére, és arra gondoltam, hogy kész vagyok.
Éjjel megindultak a fájások. Maga olyan kicsi, szerintem nem tud tovább nőni a hasa, mondta a szülésznő. A szívhangja ugyanúgy lezuhant minden fájásnál. De most nem hagytak szenvedni, megcsászároztak időben. Nekem nem bénult le az arcom, neki nem lett agyvérzése. Azonnal rákapott a cicire, nem gyulladt be a mellem, és nem kellett sírva-kínlódva szoptatnom. Lám, mehet ez másképp is, gondoltam elégedetten. Boldog voltam. Nem az az idült boldogság, amit egy frissen szült kismamától várnak a rokonok, hanem a sorsüldözött boldogsága, akiről elfeledkezett az üldöző. Advent volt. A legszebb időszakom az évben. Mindig nagyon várom. Pillanatok alatt berendezkedtünk a babával. Volt ringatózós fotelem, szerető családom, egészségem. Mézeskalácsot sütöttünk. Az illata betöltötte a lakást, és a lelkem szárnyalt a fahéjporral. Szerettem volna kimenni az adventi vásárba, hogy minden tökéletes legyen. A séta közben ránéztem a babakocsiban alvó kicsi arcára, és elöntött a hála az életemért. És ahogy néztem, megéreztem a nyakamba kúszó kígyó marását. De elhessegettem, biztos az ünnepi fényektől nem látom jól a baba bőrének a színét. Este kicsit kevesebbet evett, de hát nem ehet mindig ugyanannyit. Végigaludta az éjszakát, és én végre kialudtam magam. De ahogy reggel felvettem, éreztem, hogy olyan puha és ernyedt a kis keze, akár egy falevél. A gyerekorvos biztosított, hogy megérti, hogy a velem történtek miatt kicsit jobban fogom félteni a gyerekem, de semmi baja, csak kell neki egy kis pótlás, biztos nincs elég tejem. Két nappal később az intenzív osztályon az orvosok azt mondták, minden tőlük telhetőt megtesznek, de nem ígérnek semmit. A következő 24 óra kritikus. Ott feküdt az az apró kis test gépekre kötve, mozdulatlanul. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam, mint amilyen ő. Csak élni szerettem volna úgy, mint mások. Arcul csapott, hogy hiába az új élet, a haláltól nem szabadulhatok. Egy négy soros ima szavai kezdtek bugyogni belőlem, és folytak napokon át, mint egy szakadék felett lógó hegymászó a faágban, úgy kapaszkodtam a szavakba. A könnyem a család, a barátok, az ismerősök imafolyójába ömlött, és éltető vízként csörgedezett vissza az ereibe az infúzión át. Szentestére hazavihettük, de a szárnyaló lelkem óvatosan leszállt a földre. Kétévesen majdnem megfulladt, mert félrenyelte az almát, még abban az évben megrázta az áram, három volt, mikor beleesett egy jeges vizű, mély tóba és négyévesen elveszett a tömegben az esti adventi vásáron. A szívem mindig megállt, de neki sosem lett baja. Amikor már nem mertem levenni róla a szemem, megnyugtattak odafentről, hogy ne aggódjak, két őrangyalt állítottak mellé, mert látják, hogy a szokásos sztenderd egy angyal per fő neki nem lesz elég. Lóci óriás lesz egyszer, bízzak bennük, ők majd vigyáznak rá. Nem vagyok egyedül, repüljek velük.

A fotó róla készült tavaly.

GrafO.: Része a körforgásnak

Néha magam is elcsodálkozom, hogy milyen erős hatással volt rám az a snitt. Nem volt több pár másodpercnél a filmben. Eltelt húsz év is, amikor újra visszanéztem. Talán más nézők észre sem vették azt a pár másodpercet, de nekem meghatározó élmény volt. Megérintett a természet megnyugtató hatalma. Néha magam is elcsodálkozom, hogy milyen erős hatással volt rám az a snitt. Nem volt több pár másodpercnél a filmben. Eltelt húsz év is, amikor újra visszanéztem. Talán más nézők észre sem vették azt a pár másodpercet, de nekem meghatározó élmény volt. Megérintett a természet megnyugtató hatalma. A jelenetben az apa egy tóparti ház fából készült, fedett teraszán ült. A tó szürke volt, és esett az eső. Az apa nézte a vizet. A főszereplő lány nem akarta, hogy választania kelljen a szerelme és az apja között. Mindkettőt szerette. A lány beszélt, a könnyei összefolytak az esővel, a tó az éggel. Nem emlékszem, hogy már abban a pillanatban, vagy csak másnap fészkelte bele magát a gondolat a fejembe, hogy nekem kell egy tóparti ház, aminek a teraszán szeretnék ülni az esőben. Nem a vízfelszínen megcsillanó napfény, és nem is a fürdés vonzott. A hang, ahogy az esőcseppek beleérnek a tóba és elmerülnek. Az esőben csipogó madarak vízpáraszórtan derített, puha éneke. A faágak lassú fel-le mozgása, ahogy leengedik a leveleken felgyűlő vizet, majd megemelik az águkat, és újra gyűjtik a lehulló esőt, mint a koldus marka a baksist.

Talán tizenkettő voltam akkor. A képzeletem minden természet-tapasztalást a majdani tóparti házam teraszáról érzékelhetőként élt meg. Sóvárogva vágytam az időtlenséget, bekerülni a lehulló eső, a gyökerek és fűszálak között csordogáló erek és a tó vizének körforgásába. Nem a sírásom vagy a szomorúságom, hanem az egész lényem. Nem tudtam akkor még, hogy a testünk nagy része vízből áll. Csak éreztem, hogy része akarok lenni valaminek, anélkül, hogy eláznék. Feloldódni akartam a teljességben. Az életem nem feltétlen úgy alakult, ahogy elképzeltem, de a tóparti ház, mint menedék bújt meg bennem. A legmélyebb lelki állapotomban elképzeltem, ahogy egy újrakezdett élet hajnalán kinyitom a teraszra vezető ajtót, és megcsap a friss levegő, ami kiűzi a rossz gondolatokat a fejemből. Elképzeltem az áttetsző függönyt, ahogy meglebbenti a szél, akár egy giccsesen romantikus jelenetben. Szinte éreztem az illatát a hajnali harmatnak, és csukott szemmel fürdettem az arcom a képzeletem langyos tavaszi napfényében. Főzés közben beszívtam a félbetört nyers gomba őszi föld szagát, és ha szálloda süppedős padlószőnyegén jártam, a házam melletti puha avart tapostam. A film az álom magját ültette belém, ami a fantáziámban kihajtott és virágba borult. A családban, ha felmerült kérdés, hogy ki mire költené a pénzét, ha nyerne a lottón, minden gyerekem kórusban mondta: "Vennék anyának egy tóparti házat!".

A lottón persze nem nyertünk, de egyszer, utazás közben meg kellett állnunk, mielőtt a városba értünk volna. Már épp nyugtattam volna a családot, hogy mindjárt hazaérünk, ne álljunk meg, de végül mégis lekanyarodtunk a főútról. Emlékeztem, hogy valaha, talán ovis koromban egyszer nagyapám elhozott ahhoz a tóhoz, ami mellett pár méterrel ezerszer elsuhantunk tizenkét éves korom óta. Leparkoltunk. Egy bukkanó után tárult elénk a látvány. A Zengő aljának dombjai akár egy oldalára heveredett nő kecses domborulatai ölelik a vizet. Egy hatalmas fűzfa ágtincseit mossa ott, ahol a hegyi patak frissen csobog a tóba. Néma, megilletődött csend vett minket körül. Csak a békák kuruttyoltak. A ház kerítésén kopott tábla jelezte, hogy eladó.

Három nyírfa rezgő leveleivel játszik a szél az út felől, és tizenkét fenyő köti össze az eget a földdel a teraszom előtt. Az erdő fáinak törzsei között lelátok a vízre, a hajnalban kelő nap pedig belát rám, mintha azt mondaná: Isten hozott! Aztán kacsint egyet: holnap esni fog...

Fotó: mivel ez egy igaz történet, a saját fotómat tettem ide, amit a teraszról készítettem egyik hajnalban

GrafO.: Kinek a hatalma?

Az én apám csendes volt. Ha hazaért, nekünk is csendben kellett lenni. Addig lehetett visongani, ugrálni, nevetni, de amikor megérkezett, csend lett. A kapukulcs csörgését már messziről meghallottuk. A kerti járdán lévő vízóraakna fedele startpisztolyként dörrent, apám lépte nyomán. Jelezte, hogy vigyázz, kész, rajt, induljon a csend! Anyám körbe is szaladt a lakásban, hogy pssszt! ssssssss! hangokat adjon ki, egyértelműsítve az élet rendjét. Megjött apátok, csend legyen! Visszatuszkoltam a számba az utolsó szavakat, de leginkább a hangos a kacagást, a sikítást, a kiabálást.

Csendben lenni nem nagy kunszt. Az ember csak nem nyitja ki a száját, és nem jönnek ki a szavak, az ének, a jókedv vagy a sírás. De apám csendje nem a hang hiánya volt, hanem a semmiben megtestesülő valami. Ott lebegett a lakásban, jött-ment velünk. Pedig ő csak munka után fáradtan álldogálva megette az uzsonnáját a konyhában. Vágódeszkát tett a pultra, rá szalonnát vagy kolbászt, kis paprikát. Késsel szelte a kenyeret. Egyik lábát kicsit behajlította, mintha pihenne, és nézett ki az ablakon. Titkon figyeltem, a konyhaajtóból. A háta széles volt. Később filmekben láttam, hogy vannak olyan apák, akik hazaérve örömmel ölelik meg a gyerekeiket. Az ilyeneknek bele lehet csimpaszkodni a hátukba, és kikapni a kolbászkarikát a kezükből. Pedig apám is tudott nevetni. Például néha filmnézés közben odadugtam a lábam a fotelének a karfájára. Úgy tett, mintha megcsiklandozná a talpam, és együtt nevettünk már az előtt, mielőtt a bőrömhöz ért.

Az uzsonna után anyámmal elmentek dolgozni másodállásba. A csend szellemét otthon hagyták. Az ott nem létük ott lebegett köztünk. Alig vártuk, hogy hazaérjenek, és valóságukkal feloldják ezt a szétterülő elektromosságot. De a kisülést adó nagy nevetést, nagy sírást, nagy veszekedést, nagy családi kiborulást és összeborulást hiába vártuk. Mint amikor csak hőemelkedése van a betegnek, és csak nyüglődik. Se nem egészséges, se nem beteg. Ha ágyhoz szegezné, és megizzasztaná a pár napos láz, frissen újrakezdhetné. De nálunk nem volt láz, az összeszorított szájtól nem várhattuk a felépülést.

Apám csendje. Írhatnék egy könyvet ezzel a címmel. Megtanított figyelni, tűrni és elképzelni, hogy máshol vagyok. Belehelyezkedni mások életébe, könyvekbe bújni, elképzelni egy másik valóságot. Kérdezni. Mert én lettem abban a nagy csendben apám riportere. Kérdezd meg apától légyszi, légyszi, légyszi! kérték a testvéreim. Beszéld meg apáddal! hallottam anyámtól. És én megtanultam beszélni a csenddel. Óvatosan közelíteni, kipuhatolni a lehetőségeket, úgy tálalni a mondanivalómat, hogy az finom és ízes kolbászkarikának tűnjék. Jó horgászként válogattam a szócsalikat, egyenként dobálva a csend tavába. A szívem hevesen vert, izgultam, hogy lesz-e fogás. Sikerül-e azt a hatást elérnem, amit szeretnék. Manipuláltam a csendet, hogy élhetővé váljon.

Aztán elmentem tőle, végül ő ment el végleg. Néha felidéződik bennem az alakja ott a konyhában, amit szívesen megöleltem volna, ha felém fordul, és lehajol. Ha nem hiteti el velem, hogy a köztünk feszülő csend nem összenyomható anyag. Pedig az. Épp ma tizenkilenc éve az lett a munkám, hogy ráébresszem az embereket, hogy szükségük van arra a nyugalomra, amiben rezonálni tudnak a zenére. A zene csendje sem a hang hiánya. A férjem az egyik leghangosabb hangszeren játszik, és a kisebbik fiam szinte megállás nélkül beszél, énekel vagy fütyül. Na jó, a kutya nem ugatós. Minden reggel korán kelek, hogy tudjak magamban imádkozni, teret adni az élő hangnak. És ha az én csendem közém és mások közé áll is néha, végül öleléssel mindig összenyomható.

Photo by Kristina Flour on Unsplash

GrafO.: A tisztánlátás

A tavaszi nagytakarítást nem úgy hűbelebalázs módjára csináljuk édeslányom. Arra felkészülünk. Húshagyó kedden kipucoljuk az edényeket. Tudom, ma már csak betesszük a mosogatógépbe. De aznap nem öko programra, hanem a kiforralósra. Hogy még a csírák is megszűnjenek. Értem én, hogy te nem hússal böjtölsz, de valahogyan el kell kezdeni. Nem lehet minden évben másképp. Olyan nincs, hogy nem tartasz sehonnan sehova. Tudod édeslányom a böjt nem fogyókúra. Majd egyszer rájössz, de most ne erről beszéljünk. Elkezded a nagytakarítást. A nagytól a kicsi felé haladunk, fentről lefelé. És mi a takarítás istene? Nem, nem a porszívó. Az csak a végén kell. A víz fiam. A víz. Ez pucol ki mindent belőled is, ha egy kicsit odafigyelnél. Nem azért kell sokat inni, hogy béka nőjön a hasadban, hanem azért, hogy legyen, ami kimossa belőled a felesleget. Majd ezt is megérted. Remélem. Egyszer. Megfigyelted hogyan keresztelték a kis Bencét? Vízzel locsolták le a fejét. De most nem erről beszélünk. Szóval, képzeld el, ahogy a víz folyik fentről lefelé és kipucol mindent a házból. Mintha árvíz vinné a nem odavalót. Először átnézed a nagy dolgokat. Mire van szükséged és mire nincs. Ha teheted, ne tartogasd a lomot, manapság már úgysem lesz jó semmire. Csinálj három kupacod. Nem a szoba közepére, hanem a fejedben. Fotózd le azokat, amik még hasznodra válhatnak, és tedd fel a vaterára. Mi az márketplész? Mindegy nekem hova teszed fel. Mi annakidején a bolhapiacra jártunk. Nem bogarat venni. Istenemsegítsmeg! Olyan apróságokat venni-eladni, mint a bolha. Ne kötözködj, mert nyakoncsaplak! A második kupacot add oda annak, akinek még hasznára válhat. Vidd el a káritászba. Nem, nem a dolgozók viszik haza. De ha ők is, akkor is mi van? Ha rászorul, vigye. Végül úgyis jó helyen köt ki minden. Folytathatjuk? A harmadik kupac a tönkrement, csorba, lyukas, felesleges dolgok. Ez megy a lomtalanításba. Ne hozz vissza más szemetéből a házba. A levetett férjet sem fogadjuk be. Hogy kinek a férjét? Mittudomén, csak a példa kedvéért mondtam. Hogy jobban megértsd. Lom, kosz, por. Ez a sorrend. Ha kimentek a nagy dolgok, közel kell hajolnunk a koszhoz. Felejtsd el a felmosó mopot. Csak betuszkolod vele a koszt a sarokba. Meg a szőnyeg alá. A valódi tisztasághoz le kell térdelni. Igen, mint a templomban. Nem, nem a kosz előtt hajlongunk. Azaz! Hajlítsd csak be azt a finom kis térdedet, és lessél be a szekrény alá. Úgy! Mit látsz? Porcicákat, ragacsot, amire nem is számítottál? Hát, ennyit ér a térdeplés fiam. Meglátod más szemmel nézni a dolgokat. Állj fel. Nézz ki az ablakon! Mit látsz? A szomszéd házat? Ugyan már! A foltokat az üvegen, azt látod. Amíg nem pucolod le, ne is várd, hogy tisztán lásd a dolgokat. Hogy mivel pucolj üveget? A takarítás szentháromsága a tisztítószer, eszköz és a kitartás. Nincs olyan kosz, ami nem lemosható, legfeljebb a három közül nem jót használsz. Üveget üvegtisztítóval és papírtörlővel pucolunk, és addig fényesítjük, amíg elcsúszik rajta a napfény. Próbálhatnád az ecetes-újságpapíros megoldást, de a fészbúk nem jó ablakpucolásra. Nincs olyan kosz, ami nem kipucolható. Érted? A szégyenfolt a legnehezebb, de arra is van megoldás. Emlékszel az Édesannára? Hogy is emlékeznél, nem olvastok ti már semmi fontosat, csak azt a Herripottert. Varázslással pedig nem lehet ám mindent megoldani. Az nem úgy van ám, hogy csak úgy suhintok egyet és már nincs ott az AB! Tudod mi az az AB? Az is megtisztít bizonyos értelemben. Amivel anyád próbálkozott, de végül csak a nyakamba varrt. Ha akarnálak sem tudnálak levakarni. De most nem erről beszélünk.

Photo by Jeshoots.com

GrafO.: Túllépni és újrakezdeni

Talán percre pontosan most huszonegy éve, hogy azzal a biztos tudattal ébredek, hogy ott vagy mellettem. Volt, hogy ezért később pszichiáterhez kellett járnom. Huszonegy éve hajnalban még nem. Ott feküdtem az ágyban, eggyé váltam a matraccal, a paplannal és sötétséggel. Nem tudtam, hogy mi kezdődik el, de azt éreztem, hogy ez annyira jó, hogy talán fel sem akarok kelni innen. Másnap este a szüleim házassági évfordulóját ünnepeltük. Ültem az asztalnál az arcomra szegezett idült mosollyal, és a távolba révedt szemekkel. Mint a drogos, akit egy belövés függővé tesz. A szüleim megkérdezték, hogy történt-e valami, hogy ilyen fura vagyok? 

Semmi - mondtam a szokásosat. Fogalmam sem volt arról, hogy előző éjszaka úgy belémlopóztál, hogy hiába cserélődött ki azóta állítólag hétévente az összes sejtem, te ott maradsz. A csókod a déenesemig hatolt. Pedig nem volt olyan a csók, mint a filmeken, és a melltartóm csatját is alig bírtad kikapcsolni, végül én kellett, hogy segítsek neked. Másnap hajnalban az ágyban fekve kívülről képzeltem el azt az ölelést, amikor ott álltunk a csók előtt. Rám néztél, kicsit lehajoltál, és megöleltél. Mintha a két alak úgy egymás köré tekeredne, hogy már nehéz őket szétválasztani, akár a kakaós kalácsban az egymásba font fehér és barna tésztát. Hol kezdődik a vaníliás, és melyik a kakaós? Az első hét évem hárommillióhatszázhetvenkilencezerkettőszáz perce a te hárommillióhatszázhetvenkilencezerkettőszáz perced volt. Surrogott az időorsó, és gabalyodott a szöszből a fonál. Belehúztam, ami nekem volt, az erőt, a kitartást, a céltudatosságot, te belehúztad, ami tőled jöhetett: a jókedvet, nevetést és könnyedséget. Mikor a harmadik kis szöszgombóc is bekapcsolódott, már egyre erősödött a kötelék. Erősen tekeredett, akár a déenesünk, csak arról még akkor nem tudtam, hogy te azután is beleépülhetsz a sejtjeimbe, miután elmész. Az elmeneteleddel bemeneteltél a génállományomba. Az emlékező sejtjeim visítva próbáltak megszabadulni tőled. De vajon lehet-e visszafejteni a fonalat? Nem tudták, hogy nem lehet. A második hét évem hárommillióhatszázhetvenkilencezerkettőszáz perce a te hárommillióhatszázhetvenkilencezerkettőszáz perced volt. Surrogott az időorsó, és én véres kézzel próbáltam szétfejteni az összeforrasztott szálakat. Apránként haladtam, hogy a legvékonyabb ne sérüljön. De akárhogy igyekeztem, nem tudtam átlendülni a feletted húzódó szakadékon. Te voltál a kötélhidam, akinek annakidején a hátán gyalogolva fejeztem be az egyetemet, és sírtam ki a szülés fájdalmát. Lesüllyedtem a mélybe, és alig bírtam kimászni. Tudtam, hogy ott vagy fent, de nem kértelek, hogy segíts, mert azt hittem, hogy túl kell lépnem rajtad, és egyedül megoldanom mindent. Még jó, hogy vannak nálam okosabbak. Csak egy bölcsész vagyok, nem bölcs. A harmadik hét évem hárommillióhatszázhetvenkilencezerkettőszáz perce a miénk volt. Surrogott az időorsó, és gabalyodott a szöszből a fonál. Belehúztam új szerelmet, új családot, új kisbabát. Megtanítottál, hogy te voltál, aki egy síró csecsemő képében nyújtottad a kötelet, hogy kapaszkodjak valamibe, mégha csak egy cérnaszál is, amin lógok. Amikor egyedül feküdtem, és alig bírtam reggelente kimászni az ágyból, végül a hátadon lépdeltem végig a napok reggelétől estjéig tartó időszakadékokon át. Ott voltál velem az elmúlt huszonegy év több mint tizenegymillió percében. Már nem akarlak kiszakítani sem a déenesemből, sem a fonalunkból, mert erősebb tőled az a fonál. Te kötöd össze az eget és a földet bennem. A kötélhágcsódon kapaszkodok felfelé.

Photo by Felicia Montenegro.

GrafO.: Összekötettés

Mindig együtt, de másfelé rohantak. A megszületése pillanatában a kicsi felsírt és a cicit követelte, az anya nagyot sóhajtott és aludni vágyott. Így teltek a napok, hetek, hónapok, évek. Akarni és tennivaló volt elég, a suli, a háztartás, az apa, a mama, a munka, a különóra, meg az egyebek. Mindig volt oka a sietségnek. Szépen, átlagosan teltek a mindennapjaik.

Egy hétvégén az apa elutazott, és a gyerek bekéredzkedett a nagyágyba. Másnap reggel nyolc óra harminckét perckor úgy ébredtek, hogy a köldökzsinór ott fityegett közöttük. Vagyis megfeszült, mert a gyerek még aludt volna, de az anyának pisilni kellett. Fura egy helyzet.

AZ ANYA: Ki kell mennem.

A GYEREK: Menjél.

AZ ANYA: De nem tudok.

A GYEREK: Én is álmos vagyok.

AZ ANYA: Furát álmodtam, meg mintha beleakadt volna a kezem valamibe.

A GYEREK: Én szépet álmodtam. Jó itt apa helyén. Kicsit kialudta a matracot, olyan, mint egy bölcső.

AZ ANYA: Egy kicsit nagy vagy már ahhoz, hogy bölcsőben legyél, nem?

A GYEREK: A puha és meleg ágyhoz soha nem leszek nagy. Te nem élvezed?

AZ ANYA: Neked nincs semmi dolgod. Nekem főznöm kell, hogy mire megéhezel, legyen mit enni.

A GYEREK: Azt mondtad, hogy ha apa elutazik, te ugyan nem főzöl, elmegyünk a mekibe.

AZ ANYA: Ki sem tudok mászni az ágyból, valami visszahúz.

A GYEREK: Lótsz-futsz egész nap. Még jó, hogy hétvégén visszahúz az ágy. Pihenjünk még.

AZ ANYA: Azt reméltem, hogy ma délelőtt rendet rakunk végre a szobádban. Be se lehet menni.

A GYEREK: Akkor ne menjünk be. Jó itt. Bekapcsolhatom a tévét? Ideadod a távirányítót?

AZ ANYA: Nem érem el.

A GYEREK: Átmászok érte, oké?

AZ ANYA: Áú, ne rángass, kitépsz belőlem egy darabot!

A GYEREK: Bocsi, nem direkt volt.

AZ ANYA: Mindjárt bepisilek.

A GYEREK: Nem értem miért nem mész ki.

AZ ANYA: Te nem érzed úgy, hogy meg sem tudsz mozdulni nélkülem?

A GYEREK: Itt a távirányító, nem kell semmi, csak egy kis kaja. Hozol?AZ ANYA: Mintha lüktetne ez a vezeték.

A GYEREK: Fura, nem is vagyok éhes.

AZ ANYA: Szomjan halok. Megy ki belőlem az erő.

A GYEREK: A telefonodat rádugtad este a töltőre? Felhívjuk apát?

AZ ANYA: Kint hagytam a konyhában. Gyere velem, ha akarsz vele beszélni.

A GYEREK: Hideg van, nem akarok kibújni az ágyból. Ha jössz vissza, hozol gumicukrot?

AZ ANYA: Éhgyomorra?! Különben is, elmennék pisilni és inni. Elkísérsz?

A GYEREK: A wécére?!

AZ ANYA: Bezzeg, amikor én töröltem ki a feneked, akkor nem zavart! Meg amikor ott álltál velem szemben és néztél. Alig bírtam elengedni a záróizmaimat. Most meg finnyáskodsz!

A GYEREK: Fúj, ne mesélj ilyeneket. Már nagy vagyok. Az ofő is mondta a múltkor, hogy én vagyok a legtalpraesettebb az osztályban!

AZ ANYA: Akkor most épp itt az ideje, hogy a talpadra állj, és gyere! Kísérj el szépen!

A GYEREK: Az a bajod, hogy mindig akarsz valamit. Tanuljak jól, fussak gyorsabban, egyek rendesen, igyak eleget, olvassak hangosan, írjak helyesen. Nem kísérlek el szépen.

AZ ANYA: Te ne dacolj, mert tényleg megharagszom! Nem én akartam, hogy össze legyünk kötve, elhiheted!

A GYEREK: Tudom, hogy jobban szeretted volna, ha meg sem születek.

AZ ANYA: Jaj Kicsim, engem csak sürget a szükség!

A GYEREK: Nekem is szükségem van rád.

AZ ANYA: Pont most?!

A GYEREK: Mindig.

Photo by Önder Örtel on Unsplash

GrafO.: Két lábbal a föld felett avagy az álmok szárnya 

Szemmel látható méretű hópelyhek hulltak New York utcáira. A karácsonyi kirakatok villódzó fényei tompán elmosódtak a taxi ablaküvegén át. A fotóriporterek vakui megvilágították a környéket, a rajongók hada messziről látszott. A flitteres ruhákba belekapott a szél, de a pompás hajkoronák mereven állták a sarat. Juli boldog lett volna, ha a tűsarkúba bújtatott lábát a vörös szőnyegre teheti, de még csak a latyak sem jutott neki. Nevelőapja egyre hangosabb dalolása ráébresztette, hogy ideje kimászni az ágyból. A hamupipőke meséjén sokszor elaltatott fiatal lány kibújt a paplan alól, macskamódra nyújtózott egyet, miközben Manhattan felhőkarcolóit és fényreklámait nézegette. Perceken át meredt a zsúfolt kereszteződésben sietve lépkedő emberekre, a sárga taxikra és a karácsonyi fényözönbe öltöztetett karácsonyfára.

- Meddig várjalak még te gyermek? - tépte fel az ajtaját kopogás nélkül Csin-csin. Az ajtóra ragasztott manhattani poszter a falra kenődött, Juli álmai szárnyaszegetten lógva maradtak, majd a padlóra hulltak.

- Hova ez a sietség apuka? - hebegte zavartan a lány. -Úgysincs semmi dolgom -tette hozzá búskomoran.

- Még, hogy nincs dolgod?! - zengte felháborodva a kínai. Gyere le a büfébe, mert még megharagszom - ráncolta össze a homlokát az öreg. Juli dobogva és dohogva ment le a lépcsőn. Csin-csin kezében egy hatalmas tortával és egy díszes szatyorral várta.-Kislányom! Amikor édesanyád itthagyott a küszöbömön, karácsonyi izzósorral tekert körbe, és ezt a szatyrot találtam ott melletted, melyben egy gyöngybetűkkel írt levelet hagyott. Arra kért, hogy adjam neked e csomagot húsz év múlva karácsony előtt pár nappal. Íme, az ajándékod!Juli a szatyorban egy fekete selyem-bársony estélyi ruhát, és egy gumimacikkal díszített, 35-ös üvegcipőt talált.

- De mihez kezdjek én ezekkel a szépségekkel? Hiszen nincs is alkalom, ahova felvehetném! És a lábam is már negyvenkettes… -sírta el magát keservesen a lány.

- Julikám, bízz a karácsony szellemében! Ez itt Amerika! Repülj az álmaid szárnyán, és hidd el, hogy megleled a boldogságot! Most viszont gyerünk, sok a rendelés, el kell kezdenünk a nagy karácsonyi házhozszállítást. Repüljenek a télben a tavaszi tekercsek, szerencsesütik és rákszirmok, akár a hópelyhek az égen! 

Juli kedvetlenül csengetett be az első megrendelőhöz. A télikabátja alól kivillanó fekete selyem nem kerülte el a résnyire kinyíló ajtóban megjelenő fiatalember figyelmét.

- Romeo Smith? - lehelte a lány halkan.

- Tegye kérem a pultra - fordított a férfi hátat, és eltűnt a felhőkarcolókra nyíló hatalmas üvegablakok előtt álló hangversenyzongora mögött. A falakat semmitmondó kis festmények és fél focipályányi, kézzel szőtt, érdektelen brokátok díszítették. Juli levette kínai tornacipőjét, a papírdobozokat a rozsdamentes acél konyhapultra tette, miközben szórakozottan dudorászott.

- Mi ez a dal? - kérdezte a háta mögött váratlanul megjelent férfi.

- Nem tudom. Még édesanyám dúdolta nekem. A szövege valami furcsa nyelven van. Mennyöl a zangyal, pászorok, pászorok. Valami ilyesmi - mondta zavartan a lány.

- Csodálatos, épp erre vártam! - a férfi ujjai végigfutottak a zongorán, és váratlanul azonnal beleszőtte a dalt abba az akkordfolyamba, melyet épp az imént játszott. - Üljön mellém, és énekeljen, repüljön a hangja az égig és vissza! 

A 35-ös üvegcipő nem lett jó senkinek, de a legújabb slágergyanús karácsonyi dalt hallva a karácsony szelleme, a Mikulás és az angyal jól összevitatkoztak azon, hogy most végül is kinek kellene karácsony éjjelén az álmok szárnyán leszállni Manhattanbe.

Photo by [Joseph Pearson] on [Unsplash] 

GrafO.: Ha egy nő

Ha egy nő szeret egy férfit, csak bámul ki a villamos ablakán, és máshova érkezik, mint ahova elindult.

Ha egy nő szeret egy férfit, örül, ha virágot kap, nem tart rögtönzött kiselőadást a növények lelki életéről, és azt sem mondja, hogy egy cuki kis ölelős-macis gif is elég lett volna.

Ha egy nő szeret egy férfit, egyszerre érez békességet és izgatottságot, szavai váratlan tánclépésként hagyják el a száját, és minduntalan rálépnek a férfi megkezdett, de ijedten visszahúzódó mondataira.

Ha egy nő szeret egy férfit, citromként lebegi körbe illatával, hogy a leszakított gyümölcs a vágyban megérlelt és édes legyen.

Ha egy nő szeret egy férfit, a kérdésre, hogy van-e valami baj, nem mondja, hogy semmi, ha a nyelve hegyén ülő sérelem útjában áll az ölelésnek.

Ha egy nő szeret egy férfit, úgy veszi le a szakállán maradt morzsát vagy a vállán ülő hajszálat, mintha egy véletlen simogatás lenne.

Ha egy nő szeret egy férfit, sem a kifli csücskét, sem a kakaós csiga közepét nem bánja, és a zsemle alját is megeszi boldogan.

Ha egy nő szeret egy férfit, puha takaróval borítja be délutáni szunyókálás idején, és türelmesen járja végig minden nap a lakás minden zegét-zugát az eltűnt telefon, lakáskulcs és pénztárca után.

Ha egy nő szeret egy férfit, felfedezi benne ügyesség, szavak és pénz nélkül is az ezermestert, a költőt és a milliomost.

Ha egy nő szeret egy férfit, elhiszi neki, ha szülés után is azt mondja szép vagy, és nem mondja, hogy á nem is, hanem megnézi magát a benne gyönyörködő szemekben.

Ha egy nő szeret egy férfit, megvárja, míg az a munkából hazaérve leveszi a cipőjét, és csak utána nyomja kezébe a síró csecsemőt.

Ha egy nő szeret egy férfit, képes csendben maradni akkor is, ha frappáns utolsó szavak cikáznak a fejében.

Ha egy nő szeret egy férfit, akkor is szereti, ha az náthás.

Ha egy nő szeret egy férfit, néha engedi, hogy az játékból vadásszon rá, de nem hagyja, hogy csapdába ejtse.

Ha egy nő szeret egy férfit, de belefárad ebbe a sok szeretésbe, nem utalgat az öt szeretetnyelvre, és nem idézi fel az egyszeri székely ember viccét, aki életében egyszer mondja a feleségének, hogy szeretlek.

Ha egy nő szeret egy férfit, és elfogynak a szavai, lejátssza végtelenítve azt a zenét, amiről mindketten tudják, hogy mit jelent, és vár.

Kép: Photo by Atakan Narman on Unsplash

GrafO.: Könnyforgás

A legkisebb is elmúlt tíz, amikor anyánk rákapott, hogy este nyolckor leült a kanapéra, majd oldalra feküdt és a feje alá támasztotta a karját. Fejét a vállára ejtette. Bal könyöke benyomta a kanapé karfáját, a jobb kezével tartotta a könyvet, amit épp olvasott. Leginkább Rejtő Jenőt vagy valami gyilkosos krimit, aminek a borítóján vértől csöpögő kések vagy revolverek tartottak minket távol. Nem kelek fel innen, bármit is csináltok, mondta fennhangon, lejárt a műszak! És tényleg úgy maradt. Elfoglalta a nappali kanapéját, akár egy heverésző római, erőteljesen demonstrálva, hogy ő bizony eddig talpon volt, és nincs a pénz, hogy innen felkeljen. A nyolcvanas évekről beszélünk, még senki nem ismerte az énidő fogalmát, hát még nem a háromgyerekes, férjezett anyák! Egyszerre csodáltuk és bosszankodtunk. Persze mindenünk épp akkor szakadt el, lettünk éhesek, eszünkbe jutott a házi feladatként kapott otthoni konyhai kísérlet vagy a könyvtári könyv, amit elfelejtettünk kikölcsönözni. Mindig minden este nyolc után. De anyánk kitartott.

Apánk fél nyolctól feszültcsendesen nézte a híradót, én kilenc körül elfoglaltam a másik fotelt, a testvéreim elmentek aludni. Vártam a fulladást. Az aszthma minden este, mint egy hömpölygő fekete marok szorította el a tüdőmet. Apám meredt a tévére, anyám a könyvre, én fuldokoltam. Ne sírj, tudod, hogy attól csak rosszabb lesz, szólt át a könyv felett anyám. Apám feljebb hangosította a tévét. A testvéreim szépen lassan elcsendesedtek. Később anyám elment aludni, apám utána. Ökölbe szorított kézzel támasztottam ki a hátamat, hogy könnyebb legyen levegőt venni. A hörgőim minden beszívásnál begörcsöltek, sípolva engedték ki a levegőt. Beszív, kifúj. Lassan bekúsztam anyám ágya mellé a földre, hogy álmában simogassa a hátamat, úgy éreztem attól kicsit mintha jobban volnék. Éjszakai műszak. Amikor a karja már csak ernyedten lógott, bementem alvó testvéreimmel közös szobánkba, párnákra támasztottam a hátam, és hallgattam a hörgésemet. Nem sírtam, csak a könnyeim folytak az éjszakai magányomban nyolc éven át.

A férjem halála akár egy megállíthatatlan kamion gázolta el az életem. Anyám nem szólt, csak nézte összetört lelkemet. Reggelenként friss kávét főzött nekem. Az első korty az életbe hozott vissza, akár az éjszakai hátsimogatás. Már én is anyarobot voltam. Éjszaka a síró csecsemőm kezét simogattam a kiságya mellé görnyedve, nappal dolgoztam. A munkahelyemen úgy válaszoltam a Jó pihenést!-re, hogy köszönöm, nekem most kezdődik a délutáni műszak. Játszottam térden lovaglóst, tanítottam járni, beszélni, kismotorozni, boldog gyermeknek lenni. Este nyolckor könyvet vettem a kezembe, és a fantázia birodalmába menekültünk, felolvastam a teljes gyerekirodalmat Dömdödömtől Hagridig. A könnyeim folytak szakadatlan bele számba, nyeltem őket, de nem hagyták el a testem. Nem sírtam, mert féltettem őt, hogy attól rosszabb lesz. Nyolc évig ökölbe szorított marokkal úsztam szembe a saját könnyáradatommal, akár egy pisztráng. Nem tudtam hova fogok ebben a körforgásban megérkezni, de nem is gondolkodtam rajta.

Aztán hosszú-hosszú, kanyargós út után, néha elmerülve, fuldokolva, elérkeztem a Forráshoz, aki azt mondta nekem, hogy hagyd el anyádat és apádat, és gyere utánam! Nem fontos, hogy mit mondtak, mit mutattak, ha az ellenkezik azzal, amit én tanítottam. Csak a szeretet számít. A könny a szeretet néma nyelve, ha visszanyeled, az olyan, mint a félbemaradt ölelés. Sírjál, ha fáj, öntsd ki a lelked, és hidd el nekem, hogy a javadra válik! És én elhittem.

Photo by Mayank Dhanawade on Unsplash 

GrafO.: Kutya

(Egy nagy szőrös kutya ül velem szemben. Az orra olyan, mint egy túlérett füge, a szeme elé bekunkorodik egy szőrtincs. Nagy barna szemeivel élénken figyel. A szőre a birkákéhoz hasonló: puha, gyapjas. A színe zsemle, a fénye akár a selyem.)

- A kutyáknál a magázás vagy a tegezés az illendő?

- A falkában hierarchia van. A felfelé felettem állót, a hozzám képest domináns egyedet magázom, a tőlem lefelé helyezkedő szubdominánst tegezem. Úgyhogy kérlek, magázzál.

(A Kutya kivillantotta az ínyét.)

- Különleges fajta, semelyik általam ismert kutyához nem hasonlít. Nemesített?

- Keresztezett. A labrador és az uszkár házasságából születtem. A testalkatom labrador, a szőröm uszkár. A jellemem a kettő pozitív jellemvonásainak keveréke. A szerénység nem tartozott közéjük.

- Szándékosan keresztezték, vagy a szülei útja keresztezte véletlenül egymást?

- Nem vagyok az a játszótéri, ha tudod mire gondolok. A fajtámat nem ismerik el fajtának, csak keveréknek, de szándékosan tenyésztették. Nincs pedigrém, pedig néha rém nagy szükség lenne rá a hamisítók miatt.

- Magyar példány?

- Az Amerikai Egyesült Államokban találták ki a fajtámat, a labradoodle-t, de hazai példány vagyok. Második generációs. Egy szál szőröm nem hullik.

- Hogy marad ilyen szép a bundája?

- Természetesen havonta kozmetikába visznek.

- És mi volt a keresztezés célja? Miben több vagy jobb, mint a kettő, amelyekből kikeverték?

- Allergiás vak embereknek tenyésztettek. Antiallergén labrador vagyok, ha úgy tetszik. Nem hullik a szőröm, nem nyáladzom. Tiszta vagyok. Labradorként pedig hűséges és odaadó.

- Óh, hát ez fantasztikus! Ezek szerint könnyen tanítható is. A vakvezetők intelligens ebek.

- Nem cáfolom az állítást. Könnyen tanulok, és képes vagyok a saját érdekeimet a gazdám elé helyezni. Vakvezető társaim mellett elsősorban terápiás célból képeznek. Én személy szerint képzetlen vagyok, házi terápiás feladatokat látok el.

- A gazdája esetleg sérült?

- Egészséges, de szuperérzékeny. Többet lát, hall, érez, mint az átlagemberek, azért számára a mostani világ túl sok. Felgyűlik benne a sok inger. Hamar kifárad, feszült lesz. Az ő legjobb barátja vagyok.

- Akin levezeti a feszültséget?

- Nem. Akin lesimogatja. Hozzám bújik. Játszik velem. Fáradhatatlan vagyok a simogatás tűrésben, a birkózásban és a kislabda visszahozatalában.

- És hogy áll a fegyelmezettség terén? Húzás nélkül sétál, és azonnal visszatér a gazdájához, ha a nevét hallja.

- A jutalomfalat sokmindenre ráveszi a kutyát.

- Ha már az étkezésnél tartunk. Úgy hallottam nemrég megevett egy fél étcsoki tortát. Elmondhatjuk, hogy torkos?

- Erről az incidensről nem kívánok nyilatkozni.

- Ha jók az értesüléseim, épp a kisgazdája születésnapi tortájáról volt szó. Mit szólt volna a terápiás énje, ha elpusztul?

- Mindenki követ el hibákat.

- Megbánta, amit tett?

- Amikor az infúzióval a lábamban kiterítve feküdtem, végigpergett előttem az életem, és láttam a fájdalmat, amit okoznék a kisfiúnak, ha meghalnék. Nem várnám reggelente, amikor első dolga, hogy hozzám bújik. Nem ugrálnék örömömben, amikor hazaér. Nem lenne kivel labdáznia. Nem markolna a szőrömbe, és nem dugná az orrát a homlokomra. Nem mondaná napjában többször a nevemet. Nem arra tenyésztettek, hogy fájdalmat okozzak.

- Ezért élte túl?

- Az orvos azt mondta, hogy nem tehet semmit, rajtam múlik, hogy túlélem-e. Hát, gondoltam, akkor túlélem!

(Elunta a beszélgetést, és összegömbölyödve lefeküdt a fal mellé.)

GrafO.: Csatatér szelíd gesztenyével

A város elegáns éttermébe foglaltunk asztalt. Klasszikus étlap, hajlongó pincérek, ruhatár. Egyik nagyanyám levette halványlila fejfedőjét, belehajtogatta selyemsálját. Lassan és gyengéden tette a kabát ujjába. Megromlott látása még érzékenyebbé tette ujjait, a kezével látta, hogy a kendő és a kalap méltó helyet talált. Húgom belekarolt, és elindultak felénk. A másik nagyanyám már az asztalnál ült, előtte borospohár. A Te már iszol? váratlanul kilőtt kérdése a hirtelen elnémult vendégsereg feje felett élesen szállt Egyiktől Másikig. Szép estét neked is, emelte poharát mosolyogva a megszólított, és belekortyolt az italába. Odaérő testvérem cinkosan a fülembe súgta, hogy Egyik nem vacsorázott az idősek otthonában, hogy hagyjon helyet estére. A csajos estére. Húgom remélte, hogy a várakozás ilyen egyértelmű jele, hogy Egyik kihagyta a szokásos vacsorát, jó jel. Nem válaszoltam, csak bátorítóan rámosolyogtam, és csodáltam a kitartását, amivel szebbé akarja formálni a világot.

A pincér kérdésére, hogy az újonnan érkezettek mit isznak, Egyik kicsapta a már sokszor újratöltött, rongyossá szorongatott fél literes pet palackját a retiküljéből a fehér damasztabroszra, és kijelentette, hogy köszöni, nem kér semmit, neki van vize. A pincér elkerekedett szemmel nézett, mintha csizma került volna az asztalra. Ez egy étterem mama, itt illik rendelni, kíséreltem meg a lehetetlent. Annyiszor mondtam már, hogy nem értem mit beszélsz, ha motyogsz! Nem hangosítottam fel a fülemet, mert zavar az a sok vén besavanyodott öreg az otthonban, ordította Egyik felém. Rámosolyogtam a pincérre, és kértem halkan egy mentes ásványvizet. De szobahőmérsékletű legyen ám, nehogy még torokgyulladást kapjak a jégbe hűtött vizüktől, tette hozzá Egyik. Lesütöttem a szemem. Anyátok miért nem jön, kérdezte levegőt sem véve. Ja, nem tud, mert a fiadat kell, hogy ápolja, találta volna el az újfent kilőtt nyíl Másikat, ha ő nem bújik az étlap mögé. Persze nem csoda, hogy ápolni kell, mert saját maga nem tesz semmit, csak ül ott a tolószékben!

Sziasztok öreglányok, hogy megy a buli, toppant be végszóra a nővérem, és csattanós puszit nyomott Egyik feje búbjára. Bocs a késésért, de tudjátok, a forgalom. Rendeltetek már valami finomat? A Vajon mekkora lehetett a forgalom a szomszéd utcában? kérdés betömte a számat. Nem vagyok éhes, tolta el Egyik fintorogva az étlapot. Jaj, mama ne csináld, nem is vacsoráztál, csak egy pár falatot, szólt a húgom. Én csülköt kérek Pékné módra, párolt káposztával, bújt elő diadalmasan Másik az étlap mögül, és kivont karral újratöltésre emelte a poharát. Hát, nem csoda, ha valaki túlsúlyproblémákkal küszködik, bökte oda Egyik, és harciasan maga elé emelte a menüt. Harcsapaprikást túrós csuszával! De csak zóna adagot, hangzott a csatakiáltás. A Vajon hogyan látta az étlapot a kishíján vak nagyanyám? ki nem mondott kérdése segített lenyelni az előzőt. Egy könnyű salátát választottam.

Mikor hozzák már azt az ételt, éhen halok, nyafogott Egyik. A húgom a harmadik pohár bort rendelte. Nekem is. Másik koccintott. A pincér elnézést kért, és ételkölteményeket tett az asztalra. Egyik felvonyított, hogy meg akarják-e ölni, hogy ekkora adagot hoztak, Másik jó étvággyal ropogtatta a csülök ropogósra sült bőrét. A nővérem még le sem nyelte az utolsó falatot, amikor elnézést kért, hogy ilyen hamar lelép, de tudjuk, a gyerekek. Nemmondtam, hogy igen, tudom, nekem is van három, de azt igen, hogy persze, hogy fizetjük az ő részét is. A desszertben egyetértettünk, mindenki a helyi szelídgesztenyéből készült pürét választotta. Megérkezett a pincér. Másik szeme felcsillant a keményre felvert hófehér házi tejszínhab láttán, Egyik felkiáltott, hogy na, most aztán jöhet az epegörcs! A húgommal ekkor ránk törő hisztérikus sírva röhögést még otthon sem tudtam abbahagyni.

Photo by Ricardo Gomez Angel on Unsplash

GrafO.: A leeső tantusz

A képviselőt meghívták egykori gimijébe, hogy beszélgessen a srácokkal. Hajnalban zihálva, heves szívdobogással ébredt. Tudta, hogy sokat dolgozik mostanában, le kellene állni, de hogyan is állhatna le most, amikor hamarosan választások. Nincsen választása. Vagy van? - tette fel magában a kérdést, de rögtön el is vetette, amikor meglátta alvó feleségét a selyempárnán szétomló hajjal. Hogy tud ilyen szépen aludni? ­-tett fel egy következő, mondhatnánk költői kérdést, ha a képviselő tudta volna, hogy mi az a költészet. Borotválkozás közben a hajnali álom ránézett a tükörben. A borotválkozás félbemaradt. A gimiseknek elég a casual smart, mondta félhangosan, majd belebújt a márkás cuccainak kevésbé élére vasalt darabjaiba, fogta a slusszkulcsot, és elindult vidékre. Szép idő volt, leengedte a cabrio tetejét, élvezte a sebességet, ahogy a hajába kap a szél. Ez már-már giccses lenne egy filmben, gondolta volna, ha tudta volna mi az a giccs, meg mi a nem giccs, de mivel nem tudta, azt gondolta, hogy szép ez a jelenet, ahogy a sikeres és befolyásos képviselő visszatér egykori alma materébe, ahol már várják a srácok. Hirtelen melege lett, mintha bekapcsolt volna az ülésfűtés. De mivel ő nem nyomkodta a gombokat, be kellett, hogy lássa, hogy valószínűleg izgul. Megállt az út szélén, kiszállt a kocsiból, és a térdére támaszkodva, előrehajolva próbált megnyugodni. A mozdulat épp olyannak hatott, mintha könnyítene magán. Ez ciki, gondolta és felegyenesedett, de addigra már megállt egy autó, és aggódva szállt ki belőle a gimi igazgatója. Még most is csinos, állapította meg a képviselő, és próbálta elhessegetni a régi fantáziát, ahogy végzősként az egykori magyartanárral smárol a szalagavató bál után. Valami baj van Képviselő Úr? - kérdezte a nő, és ő egy már-már érzékelhető pillanatig megtorpant a válasszal, mert maga sem tudta, hogy baj van-e. Semmi gond, menjünk, mutassuk meg a srácoknak, miből lesz a cserebogár! - harsogta bele végül a határba. A gimisek a tornateremben várták. Ültek a padokon sorban, akárcsak a fecskék a dróton. Amikor belépett, elcsendesedtek. A képviselő örült, hogy ő áll, amazok meg ülnek, így könnyebben érezte a fensőbbséget. Nagy levegőt vett, hogy belefogjon a mondandójába, de akkor megcsapta az az illat. A tornaterem feromonlenyomata végigszáguldott a gerincén. Húsz év szállt el egy pillanat alatt. Kiélesedett érzékeivel kiszúrta a padsor végén gunnyasztó kövér fiút, a sor közepén összeszorított csenevészt, a karba tett kézzel ülő, magabiztos szépfiút és a körülötte vihorászó haverjait. Kiszáradt a torka, az agya zakatolt, de a bölcsességnek szánt magvas gondolatok elbújtak a valóság elől. Menekülni akart. A pánikroham nem azonnal jött. Kibontotta a nyakkendőjét, és kért egy pohár vizet. Az igazgatónő egy széket is hozott. Néma csendben ült szemben a diákokkal. Ivott egy kortyot. Lassan esett le neki a tantusz, hogy sehová nem jutott onnan, a szemközti pad széléről. Neki van préselve a falnak. A beismeréssel párosult felismerés belegyomrozott a szívébe. Ez egy képzavar, ugrott be neki váratlanul az irodalomórán tanult fogalom, még mielőtt lefordult a székről. A földön fekve az a fiú hallgatta a sürgés-forgást, aki felébresztette hajnalban. Akit hasba rúgtak, de szíven találtak annakidején az fiúöltöző mosdójában. Az újságok másnap megírták, hogy a jól ismert képviselő kisebb infarktust kapott, miközben egykori iskolájában tanította a diákokat az élet dolgára. Már előre sejteni lehetett, mert útközben is megállt pihenni, nem volt jól – nyilatkozta az igazgatónő. Csak a képviselő tudta, hogy mennyi pályázati pénzt ígért azért, hogy le ne írják a pánik szót a betegkartonjára.

Photo by Deleece Cook on Unsplash

GrafO.: Lázadás fikusszal

Nemrég anyósomat otthon hagytam a lakásban, amíg elmentem kutyát sétáltatni. Ült a kanapé szélén, szabályosan egymás mellé illesztett térdekkel, kezeit az ölébe ejtve. Másfél órát sétáltunk. Dobáltam a csörgő labdát, gyalogoltam tempósan a szagok után, hajolgattam, amikor úgy hozta a természet, és zörgött a zacskó a kezemben a kukáig. Amikor hazaértünk, anyósom a kanapé szélén ült szabályosan egymás mellé illesztett térdekkel, kezeit az ölébe ejtve. A szobában kellemes félhomály honolt, a nap épp lemenőben volt. A bíborban és narancsban úszó ég épp a feje mögötti ablakban látszott, árnyékos kontúrrá varázsolva a lényét. Mintha ott sem lenne. Mikor aggódva kérdeztem minden rendben van-e, visszakérdezett, hogy miből gondolom, hogy bármi gond van. Nem mozdult. Akartam a helyét. Az oxigéntől feldúsult vérű eb ott ugrált körülöttem, mintha nem mostanra kellett volna elfáradnia, majd megjelent a kisebbik az emeletről, és bejelentette, hogy éhes. A megcsörrenő mobilomat keresve nyomakodtam el a fürdőszobába kezet mosni. A legújabb szakállnyíró munkájának nyomai ott feketélettek a mosdó apró zugaiban. A kutya beledugta az orrát a fenekembe, győztem fél kézzel kilökdösni onnan, a gyerek most már visított, az apja a telefonban nemkülönben, hogy nem tudom elképzelni megint mi volt, az most már tényleg felháborító és elég volt, elmegy mindenki a pi! Véletlenül belenéztem a tükörbe. A karikák a szemem alatt már a szemüvegkeret alól is kilátszottak. Átvergődve kutyán, gyereken, bemasíroztam a nappaliba. Az anyósom a kanapé szélén ült szabályosan egymás mellé illesztett térdekkel, kezeit az ölébe ejtve. Értem, sajnálom, ha hazajössz megbeszéljük Drágám, búgtam a telefonba, majd egy elegáns mozdulattal kinyomtam, és megkérdeztem az élő szobrot, hogy nem éhes-e, nem fázik-e, nincs-e kedve megnézni a gyerekszobát. Nem, nincs semmi, amire vágyna, jó most ott neki üldögélni, olyan szép itt nálunk, én csak tegyem nyugodtan a dolgomat, hangzott a válasz. A nyugalmam elhagyott. Oda akartam ülni, és nem mozdulni többet. Eggyé válni a kanapé bőrével. Kutyát, gyereket megkerülve fogtam a locsolókannát, és öntözni kezdtem a nappaliban a szobanövényeket, egyre közelítve a helyhez. A fikusz épp anyósom feje fölött volt az ablakban, elnézést kérve áthajoltam felette, és amikor végeztem, feltűnés nélkül lehuppantam mellé. Kezemben a csöpögő kannával elkezdtem gyakorolni. Ültem mozdulatlan. A kutya és a gyerek nézett, mint akik nem hisznek a szemüknek, hiszen még nincs teljes sötétség, minek ülök le. Különben is, ők éhesek. A fenekemet többször kicsit oldalra mozdítottam, anyósomat arrébb tuszkolva, aki a padlóra esés elől az utolsó pillanatban, korához képest fürgén, feltápászkodott. Elindult a mosdóba, menet közben cinkos szemekkel nézett hátra. Élveztem, ahogy belesüppedek a helyébe, ahogy befogad a kicsit még langymeleg bőr. Hátra dőltem. Letettem a vizes öntözőkannát a parkettára. Szabályosan egymás mellé illesztettem a térdeimet, kezeimet összekulcsoltam, és az ölembe ejtettem. Ültem mozdulatlan. A lélegzésem lelassult, hallottam, hogy valaki megteríti az asztalt. Eljutott hozzám, ahogy a távolban zörög a kulcs a zárban, az érkezőt üdvözlő hangos örömujjongás, majd suttogás és léptek surranása. Ültem szótlan és mozdulatlan három napon át. Nem ettem, nem ittam, és nem éreztem késztetést. Először az öntözőkannától vizes parketta törlődött fel. Majd helyükre kerültek a tárgyak, megtisztult a mosdó, elkészült a házi feladat, megfőtt a vacsora, befizetődtek a csekkek, beoltódott a kutya, megtelt a hűtő. Elutazott anyósom, a fikusz hozott egy friss hajtást. A kimondott kérdések rájöttek a válaszokra, a némák pedig úgy voltak jól, megválaszolatlanul. A harmadik napon a kicsi lassan közelítve odajött, és a térdemen harcolt a legófigurákkal. Rákacsintottam. A lázadók nyertek.

GrafO.: Manósapka és tejpép között

Letette a süket telefont maga mellé a polcra, de újra felvette, megnézte az órát, aztán kinyújtotta a lábát, hogy kikászálódik a fotelból, de az ikeás relax fotel visszahúzta, hogy nincs semmi baj, biztos nem hallotta csak a hívást, azért nem vette fel, maradj nyugodtan, ne menj, mégiscsak vendégségben vagy, de mégis kiugrott a fotelből, érezte, hogy valami kúszik fel a bensőjében, valami, amit nem akar ott érezni, és inkább a gyerekkel kezdett foglalkozni, feltette rá a kis kék kardigánt, amit legutóbb anyósa hozott, és a kék kötött sapkát, amit utál a gyerek, mert szúrós, de nagyon jól áll neki a bojt a feje búbján, olyan kedvesen bohókás lesz, mint egy kis manó, aki úgy néz rá, olyan mély kék szemekkel, hogy öröm nézni, és elolvad az ember szíve, de most a hideg borsódzott a hátán, és utálta, hogy a frász kitöri a saját gyereke biztató nézésétől, ezért elkapta a tekintetét, és kifutott a folyosóra, hogy felhúzza a kabátját, azt a hosszút, amit együtt vettek, amin a finom tapintású behúzott gombok vannak, de most azokat is sprődnek érezte az ujjai begyével, ahogy a megnyugtató szavaktól is viszketni kezdett a feje, ne aggódjon, nem lesz semmi baj, máskor is volt már olyan, hogy késett, lehet, hogy rögtön hazament, és nem hallotta, hogy csörög a telefonja, de ő akkor azt mondta, hogy lassan hét éve vannak együtt és még soha nem volt olyan, hogy ne érkezett volna haza időben, és ne azt csinálta volna, amit megbeszéltek, és érzi, hogy ez most valami más, de örülne, ha valaki elvinné kocsival, mert szédül, és megkapaszkodott az ajtóban, a gyerek üvölteni kezdett, kitámolygott a folyosóra, cipelte a babahordozót, nekiütötte a falnak, a combjának, sehogysem talált rajta fogást, nehéz volt, húzta le a karját, felvánszorgott vele a lépcsőn a kocsiig, bekötötte a gyereket, beült előre, becsukta a szemét és hallgatta a szakadó eső és az ablaktörlő zubogását, lassan csillapodott a zihálása, kitörölte a homlokába ragadt haját, és érezte, hogy megy ki belőle az erő egy olyan balsejtelemtől, amire még soha nem volt példa előtte, és nem értette honnan tudja mégis ott legbelül, hogy történt valami, amiről nem akar tudni, de hamarosan megtudja, csak még előbb hazaér, felkapcsolja az étkezőbe érve a villanyt, amitől soha többet nem fog tudni világító csupasz izzóba nézni, felhívja a rendőrséget és a mentőket, akik húzzák az időt a válasszal, de végül, miután remegő kézzel megette tejpéppel és ágyba dugta a gyereket, visszahívják és elmondják, hogy igen, történt ma baleset, és igen kék színű az autó és megegyezik a rendszám, és jól sejti, a férjét, akit hazavárt, nem sokkal ezelőtt, körülbelül akkor, amikor még a relaxfotelben ringatózott, próbálták újraéleszteni, de mire kivette a hűtőből a fagyasztott anyatejet a péphez, és a hűtőajtóba kapaszkodva majdnem elájult az elkerülhetetlen felismerésétől, meghalt.

GrafO.: Kutyául öreg vagyok

Negyvenhét éve élek ezen a földön, és rengeteget nem tudok. Sokmindent tanultam, néha össze is áll a fejemben ez az abból, amiket magamhoz vettem. Megnyugvást hoznak egy pillanatra, hogy talán mégis volt értelme három nyelvet megtanulni, majd elfelejteni. A gyerekeimnek legalábbis ezt mondom, amikor kiakadnak, hogy minek ez a sok szar, úgysem fognak vele kezdeni semmit. Okoskodok, hogy sosem tudhatják mikor lesz szükségük a koszinuszra. Úgy teszek, mint egy felnőtt. Ez fáraszt a legjobban. Nem enni a tévé előtt, szépen beszélni, rendesen dolgozni járni, havi pénzt keresni. Nem tudok ágyban maradni lustálkodva egész hétvégén, bámulni a sorozatokat, vagy csokit zabálni.
Már az oviban nem érdekelt, ha kiközösítettek. Szeretek egyedül lenni. Nem tudok összebújva súgni-búgni, pletyizni a csajokkal. Rózsaszín ruhás Barbim sem volt. Meg kell mondjam annak a kislánynak, hogy negyven évesen sem vagyok más. Ma sem várom a glamúr napokat, pedig már szeretném várni. A túlélés lett a tudományom. Hasznos praxis. De alig tudok élni. Könnyedén, örömtelien. Hangosan böfögni, nevetni, amíg be nem pisilek. Mindig valami beleköp a levesembe. Kiábrándító lennék annak a kicsi krónikus betegnek, aki huszonnégy órás spirálban várta, hogy felkeljen a nap. Ő most boldog lenne a helyemben. Azt gondoltam tizenkét évesen, hogy már nem tart sokáig a szenvedés, pedig csak utána kezdődött a java.
Nagyanyám szerint hatévesen mondtam neki, hogy özvegy leszek, de lesz egy fiam. Huszonnyolc voltam, amikor megtudtam milyen egy beteljesülő jóslat. Nem tudok nem erről beszélni. De tudok jól főzni. Tudnék jól írni, de nincs rá időm. Mert főzök. De az is lehet, hogy nem akarok eperegyben írni. A férjem hízik. Én is tudnék jókat enni, ha nem lennék allergiás mindenre. Azt mondja a szakirodalom, hogy szuperérzékeny vagyok, emiatt olyan nehéz elviselnem mindent. A halált, az életet. Hát szuper. De szerintem azért nehéz elviselnem, mert tiszta erőből jó akarok lenni, pedig csak akaratos vagyok. A férjem azt mondja, hogy jó vagyok, de nem kedves. Valójában az a kis hisztis, beteg, megbántott kislány és nagylány vagyok, aki szeretné, ha olyan lehetne, mint mások. Nem beteg, nem özvegy, nem bölcs és nem bátor. Csak valami sima átlagember. Akinek nem hal meg a legkedvesebb barátnője. Mert nélküle nincs kivel beszélgetni, cukrászdába járni. Mert mégiscsak rossz egyedül lenni. Viszont mindenkit elmarok magam mellől, vagy közel sem engedek. Ellenben magabiztosan mosolygok. Mint Joker a Batmanben. Néha rémisztő lehet a mosolyom. Érzem, ahogy megmozdítom a nevetőizmaimat az arcomon. Ijesztő.
Aki túl korán elkezd ismerkedni a szenvedéssel és a halállal, az élete mehet rá. Sokmindent nem tudok, de ezt igen. Ha már nem sikerült beolvadnom a tömegbe, próbálom menteni az életeket, akár egy földi angyal. Mert menetközben végül csak elhittem, hogy Valaki számít rám. Felállított és felsegítette a keresztet a vállamra. Basszus le is vehette volna. Amióta van kutyánk, rájöttem, hogy legalább tíz olyan évem volt, ami hétnek számított. Ha így számolom, akkor valójában több mint száz vagyok. Legalábbis a zoomon és a tükörben úgy nézek ki.

GrafO

Soha nem simogathattam meg őket. Ott éltek velünk, körülöttem, de nekem csak a veszély forrásának számítottak. Ha nem bírták ki, és lesből rám ugrottak, maró viszketés és kiütések kísérték láb- és nyelvnyomaikat. Évek teltek el a szülői házból való elköltözés után mire nem fújtam az orrom és kiköhögtem az összes macska- és kutyaszőrt.

És akkor egyszercsak hopp, megszületett a kisebbik fiam, aki sírás helyett nyüszítve jött a világra. Az első pillanattól minden négylábú odasereglett a babakocsihoz, és beszélgettünk kicsivel, naggyal, barátságossal és ijesztővel. Együtt sétáltunk az ebekkel. Az anya szeretnék egy kutyát mondat az első ötven szava között volt. Hamar megtanulta, hogy anya allergiás a kutyákra és a macskákra is, ezért nem lesz kutyája. Fájó szívvel mesélte mindenkinek. Egyszer megkérdezte mikor halok meg. Meghatódva próbáltam megnyugtatni, hogy vigyázok magamra, ne aggódjon, mire kiderült, hogy csak azért kérdezi, mert kíváncsi volt meddig kell még várnia egy kutyára. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol megértettem, hogy ez nem egy múló hóbort. Ez a gyerek sóvárog.

A nagytesók elköltözésével a kutyavágy átváltott kistesóra, és én már biztos voltam benne, hogy kerítenünk kell egy társat, aki velem is együtt tud élni. Ő imádkozott, hogy a Jóisten küldjön egy kutyát, mi az apjával a netet bújtuk, és kerestünk egy kutya kutyát, aminek nem hullik a szőre és legalább térdig ér. Mert a cica kutyák szóba sem jöhettek. És akkor megtaláltuk! Örömmel újságoltuk, hogy van egy kutya, amit úgy kereszteztek, hogy allergiás vakoknak lehessen kiképezni. Nem hullik a szőre, nem nyáladzik, szereti a gyerekeket. Rendes kutya formája van, és nem olyan nagyon pici. Akkor hol fog elférni? Biztos szétszedi majd azt a szép lakásotokat! Tudod te mivel jár egy kutya? Biztosan nem fog hullani a szőre? Vállalnak garanciát?
Ha én azt mondtam nem hullik a szőre, ők azt mondták akkor nem lesz szobatiszta. Ha azt mondtam jól tanítható, azt mondták majd a fejünkre nő. Minek nektek még egy kutya is? Nem vagytok épp elég elfoglaltak? És hol lesz? A lakásban?! És ki fogja sétáltatni? Mi??? Hogy mennyibe kerül? Ti nem vagytok normálisak. De hát annyira szeretné. És tudod, a nagyapja is épp most halt meg. Pont ennyi pénzt hagyott rá örökségül, abból vennénk a kutyát. Azt tudod, ugye, hogy a gyereknek csak addig kell a kutya, amíg meg nem kapja? Utána meg viheted te ki az esőbe, hóba, fagyba és szedheted össze a piszkát. Tudom. De nem tudok neki kistesót szülni már.

Reszkettem minden alkalommal, amikor meglátogattuk a tenyésztőt. Félve vártam a kiütéseket. Több mint egy évet vártunk, mire sorra kerültünk. Amikor hazahoztuk, egy pillanat alatt otthonra talált. A kisfiam leírhatatlanul megkönnyebbült, én rettegtem. Otthon maradtam vele az első héten. Első nap kicsit csípett a bőröm, de nem árultam el senkinek. Második nap este elkezdtem köhécselni. Megfáztam mondtam a férjemnek. Harmadik nap reggel nehezebben kaptam levegőt.

Amikor elment a család, leültem a konyhakőre és elkezdtem reménytelenül, hangosan sírni. Emlegettem az összes felmenőmet, akik távolságot tartva élik az életüket, és engem is óvatossá tettek a szeretetben. Hirtelen elegem lett a családi félelemből és fanyalgásból. Tiszta szívemből szeretni akartam. A kis szőrgombóc odabújt az ölembe. Nem toltam el magamtól. Zokogva öleltem, és boldogan ölelhetem azóta is. 

GrafO.: Csinibaba

Csinibaba szeress belém! - üvöltött a lemezjátszó, és színes retro ruhákban ugrált mindenki a Gólyában. A madárról elnevezett dűlő kanyarogva szaladt fel a Mecsekre. Az utolsó albérlet volt. Laktak már konszolidált panelben, és üresen maradt kocsmában is, földre dobott matracokon. Ott a levegő fröccs szagú volt. Sosem annyian voltak a házban ahány lakó. Mindig aludt valaki a kanapén, a fotelban, ketten az egyik ágyban, néha hárman a kinyitható másikon. Nem számított ki lakik ott és ki a vendég. Vagyis de. Az őslakók együtt napoztak a nyikorgó rozsdás hintaágyban hálózsákba bújva az első tavaszi reggeleken. Minden nap más főzte az ebédet. A sokra vágyó rántott kacsaszívet, a beleszarós sajtos-tejfölös tésztát. Jó volt így. Odaültek reggelizni a teraszra, és az egész napot beszélgetéssel töltötték, kezükben könyvvel, jegyzettel, borospohárral. Egy félévben rákaptak a tollasozásra. Akkor nem az asztal mellett ültek, hanem tollasoztak órákon át. Terepmunkára jártak, Gadamert, Goethet és Beckettet olvastak fel. Együtt vizsgáztak, írtak, esténként elmentek színházba, ahol H. játszott, és véresre tapsolták a kezüket. Sokszor sírtak a röhögéstől.

– Nem csoda, hogy nem akar találkozni velem – mondtam Á.-nak. –Azt mondja mindig belázasodik és beteg lesz utána.

– Áh! – mondta Á. – Csak még nem tudja a programját, biztos hívni fog!

Imádok élni, imádok élni, imádok nyári este csillagokra nézni – énekelte a retropartin húsz huszonéves torok. Kifosztották a turkálók színes, kockás, pöttyös, tüllös készletét, minden létező formájú napszemüveget feltettek az orrukra, vastag és színes bizsut akasztottak a nyakukba. Azon az estén mindenki párt cserélt. Zs. először együtt volt M.-mel, aztán Á. Lett M.-mel. M. mindkettőjüket boldogtalanná tette. Zs. végül hozzáment Cs.-hez, aki előtti O.-val volt, de O. leváltotta ezen az őrült éjszakán Cs.-t H-ra. Zs. és Cs. jól jártak egymással, Á. éveken át kínlódott M-mel, de végül ma is egyedül él, gyermektelenül. B. soha nem volt senkivel, de H.-t szerette. Mr. együtt volt H.-val, de nem szerette. Nem zavarta, amikor H. és O. összejöttek. E. plátói szerelembe esett, N. mintha ott se lett volna.

– Nem akarok olyan lenni, mint az anyám – mondtam H.-nak, aki melltartóm csatjával babrált. – Nincsenek barátai, magányos egész életében.

– Hát, mi nem leszünk magányosak. Sikerült! – mondta diadalittasan H.

Az egyetem után is együtt maradtak, dolgoztak, éltek sülve-főve, esküvőkön, keresztelőkön, nyaralásokon át. Gyerekeket szültek, nézték H.-t a színházban, vacsorapartikat tartottak. Nevettek. Aztán már nem. Először H. nem érkezett meg a közös vacsorára. Autóbaleset. Aztán Mr. mellkasában találtak egy fura csomót. Zs. és Cs. egy távoli kommunába költözött. N. Angliába ment. H. és Mr. sírja egymás mellé került, beszélgessenek. Alig harminc évesen hárman maradtak a régiek közül. Ott ültek a reggelizőasztalnál és beszéltek a múltról végeláthatatlanul. O. egy napon nem bírta tovább. B. elfogadta a brüsszeli állást. O. nem vette fel a telefonokat öt évig. Á. várt, majd elköltözött.

– Nem hívott B. Visszament anélkül, hogy találkoztunk volna – mondtam Á.-nak.

– E. is meghalt, hallottad? Három éves a kislánya.

– B. nem tudja megbocsátani nekem azt az öt évet – mondtam Á.-nak.

– Az előtte lévő tízet nem tudja megbocsátani. De talán egyszer rendbe jön.

GrafO.: Születésnap

Valentin napon tűnt el. Nem szerelmi csalódásból. Aznap volt a születésnapja. Az utólagos beszámolók szerint a család szerette volna rendesen megköszönteni, de úgy alakult, hogy végül csak egy fél órájuk maradt lefekvés előtt. A hétfői nap egészen a tortáig ugyanúgy zajlott, mint máskor. A férj későbbi beszámolói alapján rossz előjelnek érezte, hogy a tortára szánt két számgyertya közül az egyik kanóca a meggyújtás pillanatában elfüstölt, így csak egy 7-es égett a negyvenhétből. A feleség egy pillanatig csodálkozott, majd nevetett azon, hogy csak hét éves lenne. Semmiképpen nem kezdeném előlről - mondta majd becsukta a szemét, hogy kívánjon valamit, és elfújta a gyertyát. A hatás kedvéért a szobában minden lámpát lekapcsoltak, így a sötétben egy meghatározhatatlan rövid ideig észre sem vették, hogy a nő eltűnt.

A rendőrség kérdésére, hogy mikor látták utoljára, a család egybehangzóan azt állította, hogy a gyertyát még elfújta. A nyomozók megállapították, hogy az asszonynak annyi ideje nem volt, hogy a sötétben észrevétlenül kiosonjon a lakásból, így az eltűnés egy különös módjával állnak szemben. A természetfeletti jelenségeket kutató különleges ügyosztály nem tartotta elég érdekesnek az ügyet ahhoz, hogy egy vidéki kisvárosba kiszálljon. A kisfia vetette jegyzőkönyvbe, hogy lehet, hogy mégis igazuk van az oltatlanoknak, és anyjába csipet ültettek, amivel lekicsinyítették, és ott van a lakásban, csak nem látják. Ezt a feltevést igazolni látták abban, hogy Mágnes, a kutya az eltűnés pillanatától nyüszített, szerintük érezte, hogy ott van valahol.

A helyszínelők nagyítóval és mikroszkóppal is felkutatták a lakást, de levéltetveken és poratkákon kívül semmi kis méretű élőlényt nem találtak. A kutyából eltávolították a bolhákat, a nyüszítés abbamaradt. A vizsgálat jegyzőkönyve a sajtó kezébe került, az oltatlanok tiszteletbeli nagykövetté tették meg a kisfiút, de a dicsőség nem tartott sokáig. A nyilvánosság hatására bejelentkezett a Szublimált létezés nevű csoport, amely szerint újabb bizonyítékot nyert az elmélet: hő hatására bármely anyag képes szellemmé válni. Ott van az anya, csak nem látják. A születésnapi gyertya színtelen, szagtalan, szabadon áramló gázzá változtatta.

A család tudott azonosulni ezzel az elmélettel. A nagyfiú kijelentette, hogy ő azon is csodálkozik, hogy az anyja eddig is bírta a jelen levést, és ő ezzel a lendülettel el is távozott, becsapta az ajtót és visszament az egyetemre. A szomszéd kijelentette, hogy nem csodálja, ha a fiatalasszony elrepült. Az a három férfi, az a sok szatyor, és most még egy kutya is! A kisfiú egyetértett a szomszéddal, mondta ő az anyjának, hogy több magnebéhatot kellene szedni, hogy jobban bírja. A gyámügyiseknek arról mesélt, hogy az anyja ott van velük, szerinte nem gáz, csak alakot váltott. Ott látja a tornyosuló wécépapír gurigákban, a mosatlan edényekben, az apja ráncaiban és szomorú szemében. A kutyának nem engedi, hogy nagyokat szippantson, mert hátha mégis csak kicsi lett az anyja. Esténként hallja, ahogy mesét mesél neki. A gyámügyes megkérte az apát, hogy a tojáson és virslin kívül mást is adjon enni a gyereknek. Finoman tájékoztatták róla melyik iskolába és osztályba jár, és ki a gyerekorvosa.

A nyár eseménytelenül telt. Ősszel a nagyfiú hazajött és az apával befejezték a félbe hagyott kerítést. Kivételesen nem veszekedtek. A karácsonyfa alatt állva szinte hallották a szublimált anya szavait: minden javára válik annak, aki hisz.

Február 14-én csukott szemmel kívántak valamit, és együtt fújták el a 4-es és 8-as gyertyát. Félve nyitották ki a szemüket. A kutya újra nyüszíteni kezdett.

GrafO.: A gomb

Még nem volt hét óra sem. A kánikula pihent egyet éjszaka, de nem is álmodhattak róla, hogy odébb állt. A korán reggel utazók kialvatlanul zötykölődtek a buszon. Gréta szeretett ilyenkor buszozni. A szinte üres csuklós ringató hullámvasutazását. Elbóbiskolt, kívülről tudta az utat. A megállója előtt kinyitotta fél szemét, kitapogatta az ülése előtti kapaszkodón lévő leszállásjelzőt és megnyomta. Minden alkalommal eszébe jutott az ismeretlen kislány. Már pár év eltelt azóta a Tervezzünk tárgyakat műsor óta, ahol először hallotta egy kislány ötletét, hogy mi lenne, ha pár méter vezetékkel lejjebb vezetnék, és tennének több leszállásjelző gombot a buszok kapaszkodóira, hogy a gyerekek is elérjék. A tévében nem mondta a kislány, de Gréta tudta, hogy arra gondol, hogy azért, hogy ne kelljen az utasok hasának nyomuló orral, hátukon az iskolatáskával utat törve előretolakodni azért, hogy jelezzenek az ajtó felett, középen figyelő gombbal. Még a finom illatú fiatal nénik hasa hagyján. De a pocakos bácsik kitüremkedő és puha bendője, ami úgy fonja körbe az arcot egy-egy döccenőnél, mint a kelt kalács tésztája a kezüket, amikor a nagyi nem néz oda, na az azért undi. Gréta a gondolatra elhúzta a száját, aztán elmosolyodott. Azért a terhes pocakoknak nem felejtett el halkan odaköszönni. De utált izgulva nyújtózkodni, hogy eléri-e már a gombot, és állni a szánakozó pillantások tüzét, amikor mégsem. A legjobban azoknak a nála csak kicsivel nagyobb gyerekeknek a lenéző pillantását rühelte ilyenkor, akik már igen. Akiktől kis pisis lett megint. Izzadó tenyérrel kapaszkodott, és megvárta az utolsó pillanatot, amikor még nem késő. Szuggerálta az ajtó felett lévő egyetlen gombot, hátha önműködővé válik. Világíts, világíts! Végül mindig meg kellett kérni valakit, hogy jelezzen legyen kedves. Mert kérni azt ugye mindig kedvesen és jól érthetően kell, különben összehúzzák a szemüket: Mit akarsz? Ja, hogy jelezzek neked? Fiam nem tudsz rendesen beszélni?! Hányszor rángatta meg a kabátok ujját remegő kézzel, félve, hogy ma éppen ki lesz az az arc, aki lebámul rá. Nekem te ne gyakorolj kegyet azzal, hogy rendet raksz a szobádban – hallotta váratlanul az anyja hangját. Hát igen. Neki bezzeg kegyet gyakorolhattak a felnőttek. Sóhajtva megnyomták a gombot, és előre engedték. De csak akkor, mikor megállt a busz. Előbb nem. Előtte hagyták, hadd főjön a levében, hogy el fog-e tudni nyomakodni az ajtóig, és megvárja-e majd a sofőr, mire leszáll, vagy rácsukja az ajtót. Mert az ő feje olyan alacsonyan van, hogy nem látszik a visszapillantó tükörben. Erre akkor jött rá, amikor egyszer csak azért szállt le, mert útban volt a mögötte állóknak. Épp visszalépett a lépcsőre, de a sofőr nem vette észre, és a busz ajtajai becsukódtak. A két ajtócápa elkapta a bokáját, és ijedtében Gréta hanyatt esett a járdára. A busz elindult, és őt a bokájánál fogva fogja vonszolta végig az úton. A fejét beverte az előtte álló kukába, majd a buszmegállót jelző oszlopba, aztán csapdába esett testét nekiütötte a szörnyeteg mindennek. Ahogy a macska csapkodja az élettelen egeret, ami ernyedten lóg ki a szájából. Arra eszmélt, hogy a sofőr ordít vele, a busz valójában nem indult el. Beverte a fejét. Az utasok fejüket csóválva nézték. A sofőrtől megtudta, hogy a mai gyerekek neveletlenek, még egy buszra sem tudnak rendesen fel- és leszállni, hova lesz ez a világ, ha mindenre a felnőtteknek kell figyelni. Ezekután leszálláskor mindig úgy sietett, hogy amikor leugrott a legalsó lépcsőről, az iskolatáskája előre csúszott, és tarkón vágta. Akkor még nem volt süllyesztett padló.

Nektek milyen jó dolgotok van – gondolta most a mellette álló kicsikre nézve, és jó nagyot lépett, amikor kinyílt az ajtó, hogy véletlenül se kapja be a lábát a szuszogó szörny.

GrafO.: Csalódás egy plátói szerelemben 

Már nem kell odautazni az Ikea múzeumba városlátogatás keretében. Meg lehet rendelni online. Kiszállítják. Az Ikea adok-veszek csoportba már bekérte magát, rendelt is ezt-azt, de ott inkább használt cuccokat lehet venni, az nem az igazi. Egyszer látta azt az ikeás óriásplakátot, aminek a részeit össze-vissza ragasztották fel. Az áruház összeszerelési szolgáltatását reklámozták. Őszinteszívből megharagudott. Ki az a hülye, aki nem tudja összeszerelni az alapján a svédiesen letisztult és egyértelmű útmutató alapján? Megsértődött. Hát ezek nem tudják a titkot? A saját titkukat? A szerelés a játék része. A közös alkotásé. Hogy a skandináv tervező Akipiku Jüsztanen és ő együtt hozzák létre a lakásában az ikea-hatást. Nem maradhat ki belőle. Nem szerelheti össze a szerelő. Kell az útmutatás és az önállóság feltételezése, hogy képes rá. Egy szál imbuszkulccsal egy egész gardróbszekrényt. Igaz, a nagy hátfalat a szomszéd Ferinek kellett megtartani, mert állandóan megcsavarodott a funér, mire becsavarta volna a csavart. Majdnem ő is becsavarodott, de végül áthívta Ferit. De Feri csak megtartotta. Az nem igazi segítség. Az Ikeában önmaga lehetett. Bízhatott magában, hogy meg tudja csinálni. Kell a pertu is. Azóta tegezik, amikor ez még nem volt divat. De ott az áruházban mindent el tudott gyorsan olvasni, és azt mondták, hogy TE. Nem azt, hogy maga vagy ön, amiket utált, hanem azt, hogy te. Barátom. Mi együtt, megcsináljuk. Lehet online rendelni. De ő oda akar menni, és húsgombócot enni, de lehet, hogy csak a filléres hot-dogot a kijáratnál. Keresgélni a polcokon. Online nem tud ő lenni a vásárló, a raktáros és a szerelő is egyben. Megfigyelni a vonalkódszámokat, és megtalálni. A választott színű, és a jó méretű dobozt leráncigálni, anélkül, hogy a fejére esne minden más is. És a pénztárig kipakolni a feleslegesen begyűjtött cuccokat, amik nem is érti, hogy hogyan és miért vándorolnak folyton bele a kosarába. Még egy műanyag doboz, mert tök jó színű a teteje, vagy csak egy kispárnahuzat, mert a régin a minta már olyan uncsi. A kasszánál szereti elővenni a törzsvásárlóit. Mert nem úgy van az, hogy csak ünnepekkor, vagy amikor szükség van rá. Nem! Ő hűséges. Nem csak az Ikeához, hanem az asszonyhoz is, aki már az elején megmondta, hogy csak onnan vásárolhatnak, hogy ne sérüljön a lakás stílusa. Figyelik a trendet. Mármint az asszony. Online rendelt egy komódot. Most ez a trend. Ma hozza ki a futár. Csalódottan ült, és várta, hogy megérkezzen a doboz. Elképzelte a raktárban a sorokat, ahogy a bútorszállító kiskocsival próbál bekanyarodni. Egy komódhoz nem lenne elég a sima bevásárlókocsi, sem a kékszatyor. Az a lapos kell. De neki nem kellene segítség. Leparkolna, és a hasára egyensúlyozná a dobozt, majd óvatosan, a térdeit kicsit beroggyantaná, és a két karjával közrefogva letenné először csak a doboz egyik sarkát, majd ráfektetné az oldalára. Sima liba. És a csomagtartóba is be tudná tenni. Hiába szélesebb a doboz, mint várta. Majd lehajtja a hátsó ülést, és a gyerek kicsit összehúzza a vállát hazáig. Nem nagy ügy. Amikor ő gyerek volt, nem volt apelláta az apjával. Betenné a dobozt. Hazafelé megállnának tankolni, a benzinkúton innának egy jó drága, de igazi kapuccsínót. Az olyan szokásféle. És még este összeszerelné. Nem várná meg a másnapot. Hiába mondaná az asszony, hogy feküdj le drágám, vezettél, kimerültél. Nem. Addig nem nyugodna, míg a komód ott nem áll a szoba közepén a lakás legújabb, legbecsesebb darabjaként. Az nem érdekli mi kerül a fiókokba. Behunyt szemmel ült a kanapén, maga elé képzelve a családi kirándulást. Mára szabadnapot vett ki. Kikészítette és feltöltötte a csavarozógépet. Már viszketett a tenyere. Csengettek. Hevesen dobogó szívvel nyitott ajtót. A futár egy hatalmas dobozt gördített a lakásba, és az orra alá dugta az aláírnivalót. Vigyorogva gratulált, hogy az Ikea régi és hűséges vásárlóját azzal ajándékozta meg, hogy összeszerelve szállította le a komódot, amibe máris lehet bepakolni.

GrafO.: Valami emlékeztet

Avagy hogyan lesz a hisztoriból fiktív sztori

A reggeli kávé előtt kevés dolognak szoktam jelentőséget tulajdonítani. Mégis feltűnt, hogy a kiscetlik nem sorakoztak a konyhapulton. Megnéztem az íróasztalomon is, hátha odatornyoztam. Néha szoktam leltározni, és a cetlipaklit szortírozom a már elvégzettekre és a még mindig arra várókra. A hűtő mellett elhaladva a mágneseket katonás rendben találtam. Semmi odatapasztanivaló nem volt alattuk. Valaki járt éjszaka a lakásban? Benéztem a hűtő alá, a kutya alá, még a szelektív hulladékgyűjtőbe is belekotortam, semmi. Megborzongtam. Felhívjam a rendőrséget? Ki fognak nevetni. Már előre hallottam a gyúnyos nevetést: Asszonyom, be voltak biztosítva a tennivalói? Mert ha nem, jobb, ha összeszedi magát! Nem, nem hívhatom fel őket. Váratlanul eszembe jutott, hogy hívjam fel a húgomat. Ő olyan praktikus. Óh, te lemaradtál, hüledezett a telefonban. Az a legújabb, hogy tegnapról mára megszűntették az emlékeztetést. A mit? Az em-lé-kez-te-tést. Semmi nem emlékeztethet semmire. Nincs többé kiscetli, a dugi postitért életfogytig jár. Holnaptól nem lesz digitális sem. Eltűnnek a fotók, családi videók, történelmi filmek. Holnapután az agyunk van soron. Nem fog eszedbe jutni rólam anyánk, de hála Isten a volt férjek sem a gyerekekről. Azt mondják, éljünk a jelenben, mert úgysincs másik idő. Bízzunk az emlékezetünkben, többre-másra nincs szükség, mert az csak összezavarja az elmét. Az asszociációs láncok, irodalmi emlékezet, meg ilyenek. Ha nem emlékeztet semmi semmire, akkor a maguk teljességében fogjuk megélni a történéseket. Az emlékeket és az emlékezést nem veszik el, csak nem fog következi az egyikből a másik. Az emlékeztetés veszélyes. Összeköti az időt és a teret, nem szabadulsz a generációk óta cipelt tanulságoktól, de traumáktól sem. Hogy tanítani? Csak szóban lehet. Amit megjegyzel az a tiéd, minden más elszáll a levegőben. A "Mire emlékeztet ez a verssor?" kérdéseket betiltották, és az olvasás szigorú engedélyhez kötött. A génekről még nem beszéltek. Azt nem tudom, hogy a tudatos emlékeztetés szűnik csak meg, vagy a sejtszintű is. De szerintem azt meghagyják. Hogy az emberi létezés egy fontos eleme? Az emlékeztetés? Ja, hogy a veszélyre például? Hát, nem tudom. Gondolom az járulékos veszteség lesz. Nem, nővérkém, te tévedsz, nem a fejlődés motorja. Azt mondják, hogy a sok múltba révedés, meg a szép időkre emlékezés, az gátolja a fejlődést. Hogy honnan lesz kreativitás, ha nem következik egyik gondolatból, ami emlékeztet valamire, egy következő? Akkor majd teremtés lesz a semmiből, mit tudom én! Nem veszítem el a türelmemet, de szerinted el tudom képzelni milyen az, amikor majd nem hallom a hangodban anyut? Amikor a babasampon nem emlékeztet arra az időre, amikor még nem hagytak el? Ki fognak rúgni, ha nem kapok emlékeztetőt a mítingekről! Miből tartom el a gyerekeket, ha annak a rohadék nem küldi a gyerektartást? Magától nem fognak eszébe jutni a kölykei. Engem nem érdekelnek a nagy célok, én kisember vagyok, kicsi emlékeztetnivalókkal! Nem, nem úgy sírok, mint kiskoromban. Emlékszel, amikor mindig odabújtam hozzád? Jó lenne most is. Hogy nem fogsz senkinek eszébe jutni? Ugyan már! Azt mondják, akinek igazán fontos vagy, nem feledkezik meg rólad. Hogy miért csinálják? Mert állítólag nem hiszünk eléggé magunkban. Meg egymásban. A múlt foglyai, és nem a jövő bajnokai vagyunk, pedig a jövő ugródeszkája a jelen, és aki futás közben hátranéz, az nem tud jól elrugaszkodni. Ilyesmi bla-bla. Hogy a Biblia? Szerinted? Carpe diem van tesó! - vihogta kényszeredetten. - Mi van veled? Úgy zihálsz! Valami baj van?

Már nem emlékszem, hogy kinyomtam, vagy csak az ölembe ejtettem a telefont. Az pedig szépen lassan lemerült, mert a kis ikon nem emlékeztetett arra, hogy feltöltsem.

Életem első novellája: Vadgesztenye