Amikor elvesztettem Őt

2018.10.08

A férjem autó balesetben halt meg 29 évesen. Én 28 voltam, a kisfiunk 11 hónapos...

Este tudtam meg, hogy soha többet nem jön haza. Másnap reggel, amikor kimentem a házunk elé, olyan magányosnak éreztem magam, mint még életemben soha. Nem értettem hogyan kelhetett fel a nap, ébredezik a város, és indulnak az emberek a munkába. 

EMBEREK! Hát, nektek nem fordult ki a sarkából a világ?! 

Közel egy hétig mintha víz alatt jártam keltem volna. Alig hallottam valamit a környezetemből, egyedül a kisfiam sírására reagáltam, amikor megszoptattam. Aztán elkezdődött a "robotüzemmód". Felkeltem, ettem, beszélgettem, jöttem-mentem, aludtam. És még közben néha mosolyogtam is. Csak nem ÉLTEM, hanem CSINÁLTAM mindezt, mintha nem is a saját életemet lett volna. A munkám lett a vigaszom, a kisfiam a megmentőm. Szerető család és jóbarátok ellenére évekig szenvedtem, és a valódi, minden könnyet elsíró felszabadulásom 15 év múlva, a Gyászfeldolgozás Módszer végigcsinálásakor jött el, pedig azt hittem nekem már semmi nem maradt abból a fájdalomból. Ekkora már újra férjhez mentem és egy újabb kisfiú boldog anyukája vagyok. Soha nem késő...