GrafO.: Indulat

Valami megindult bennem ott és akkor,

mikor azt írtad, hogy azt írták,

talán a gyomorsav indult meg felfelé a nyelőcsövemen, szembe a nyálammal

útközben találkoztak, az egyik próbált feljönni

a másik lemenni, ahogy olvastam a betűket,

amiket írtál és próbáltak behatolni a retinámon

a szavak az agyamig, de hirtelen 

az agyam sejtjei elkezdtek könnyeket tolni 

kifelé a szememen, és elhomályosították

a látásomat, ezért felhívtalak, hogy halljam,

de a fülem bedugult, hiába próbáltam befogni az orrom,

és kifújni a levegőt, hogy kipattanjon a fülem, és

halljam a hangodat, ami befelé akart áramolni a fülembe,

de a nyálkahártyám nem engedte, hogy eljusson a

hallóidegeikig, végül odamentem hozzád,

hogy kiszagoljam a megadást vagy a harcot, 

akár egy kutya, amelyik messziről megérzi

ki lesz a győztes és ki a vesztes, de

ahogy megláttalak, és közel mentem hozzád,

elkezdtem a savat kihányni, a nyálat lenyelni,

a szemedbe néztem és taknyom-nyálam

összeszakadva megöleltelek, és már

tudtam, hogy az indulat benned

jó, és le fogja győzni a rosszat, és ma,

mikor az utolsó kemót kaptad, arra

gondoltam, hogy kiengedem a levegőt,

 ami aznap szorult belém, 

mikor azt írtad, hogy azt írták,

talán csak az imák során jött ki egy kevés,

de mindig visszatartottam a régit,

és rászívtam egy újabb adagot, őriztem azt, 

amikor még nem bélyegezték meg

és nem ruházták fel indulattal egy sejtedet

sem, és én félelem nélkül nyeltem, lélegeztem, láttam, hallottam és szagoltam,

de úgy is mondhatjuk, hogy éltem. 

Fotó: Daniele Levis Pelusi (Unsplash)