GrafO.: Rabok

ott állok az asztal mellett,

kíváncsian hallgatom nagyanyámat és dédanyámat,

ahogy a horgolótű édes-forró pletykahabot vera kezükben, de hirtelen átváltanak németre,

és elvágják előttem a bennfentes csitrik éles nyelvétolajozó tudást; nem értek egy szót sem.

szemben ül velem nagyapám, elkapom tekintetét,

gyerekek vagyunk hát mindketten, a felnőttek mókájából kirekesztettek minket azok,

akik azt remélik, hogy nem értjük a nagyok játékát.

de én már tíz évesen tudom, hogy nagyapám, ha

németül nem is beszél, olvassa a gúny, a harag,

a dölyf és a hiúság jelét az arcokon.

illendően megköszöni az ételt, és nem mondja soha,

hogy jól lakott, mert három év gulág után

csak annyit lehet mondani: ettem.

nem tölti senki utána a poharát,

csendben áll a pultnál, és nézi a családot, melyet nem ő nemzett,

de egymáshoz illesztett darabkáit úgy fogadta el,

akár a vadszőlő az oltást, hogy hasznos legyen.

benne látom meg kamaszként anyámat. magamat.

a gulágon meghajtott feje visszatükrözte

az uradalmi cseléd sarjának semmit nem váró, odaadó alázatát.

sokáig erős. Popejként feszíti muszkliját,

kétlábú létrán állva pemzlivel falat meszel,

esténként fagotton játssza nekünk a tévé macit,

és éjszakába nyúlóan aranyporral fest betűket.

az ujjbegyei mindig varázslatosan aranyszínűek.

kérdezem a táborról, de mindig azt feleli, az élet itt van, és nem ott.

de én látom, hogy ez az élet a torz tükörtől válik széppé,

és mikor birtokvágyó nagyanyám eladatja vele a hangszert,

a végleg elnémítottak seregét bővíti.

akár egy méh döngicsél a kertben,

a szőlőfürtök, barackok és a fügék hallják csak duruzsolását.

segít a kacsnak tartani a súlyt, a cseresznyének elriasztania

rigókat, a rigónak elcsípni az almán araszoló kukacot.

szeretem, ahogy létezése feleslegesnek tűnő,

mégis enyhülést hozó ragtapasz a horzsolásra;

a lépéseim a lábnyomában járnak,

a járda megtisztul előttem a lehullott falevéltől és a hótól.

dédunokát szülök neki, Pajtit, ahogy ő hívja,mindenkinél tisztább szeretettel a hangjában.

amikor felmászik annak a magas létrának a tetejére,

közel kerül az éghez. vajon mire gondol, miközben zuhan?

a föld nem trambulin a koponyának.

átmeneti személyiségzavar, mondják

a műtét után hetekkel az orvosok,

de én tudom, hogy ott van újra a gulagon,

és most mindent elmond, amit gondol és érez,

mert innen már csak a létra teteje felé van visszaút.

az elnémítottak megszólalnak, ha nincs vesztenivalójuk.

azt remélem, hogy lehet élni úgy is, ha a rab beszél,

káromkodik, csipkedi a nővérkék fenekét

és vicceket mesél, de az orvosok győznek, elnémul újra.

a méheknél a királynő az úr.

porozza a kertet, hordja be a termést.

a napmeleg málnát, ribizlit és epret kis tálkákbanteszi az ablakpárkányomra,

a lepucolt sárcipőm a küszöbön vár.

apámat nem tanította meg férfinak lenni,

hallom a vádat ellene. de hogy is tudta volna.

a gulagon elvették a döntés jogát.

ha nincs döntés, minden mindegy.

minden úgy jó, ahogy van.

méhkirálynő nagyanyám begyűjtő és újra elosztó

rendjében nem életet adó here, csak dolgos szolga hát.

amikor engem a legnagyobb bánat ér,

könnyei elől egy tulipán szirmai között keres menedéket;

mire a második fiam megszületik,

a virágszirmok szemfedőt nyújtanak neki.

a méhcsalád dong, néha elszabadul, majd visszatér.

a fenyő és barackfák kiszáradnak,

a diót kivágják, a meggy elkorhad, majd újra hajt.

a kert várja, hogy a kényszertábor, uradalom és birtok után

csak az legyen, ami: a természet egy szelete,

méltósággal.

Fotó: Boris Smokrovic (Usplash)