Néha

Nemrég olvastam, hogy valaki a reményt kárhoztatja azért, mert nem tudunk tisztességben, becsületben meghalni. Nem tudjuk elfogadni a halált, mert reménykedünk a lehetetlenben. Pedig a remény nem lehet hiábavaló. Az őszinte szívvel érzett remény időt hagy Istennek a munkára. Szeretjük csodálni a nagy túlélőket. A halálos betegségből gyógyultakat, a szerencsétlenségek túlélőit, a traumákból felépülőket. De ne őket csodáljuk, hanem Isten ritmusérzékét. Ahogy a reményt és a cselekvést váltogatva képessé tette őket arra, amire mások nem voltak. Nem azért, mert ne lettek volna rá képesek, hanem azért, mert nem az volt velük Isten szándéka. Ő bármire képes, de nem mindent akar. Néha talán azt a legnehezebb remélni, hogy Isten szándéka az, hogy még éljünk, mert még nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna. Még épp most, a bajban készülünk valamire. Érte, egymásért.